Nőként aligha kell bemutatni az egyenlőtlen bánásmóddal járó nehézségeket, hiszen nap mint nap tapasztaljuk őket, ha csak hétköznapi apróságokból eredően is, a kirekesztettség azonban, amennyiben választott hivatásunkról van szó, még nagyobb kontrasztot kap. Gyakorlatilag nincs olyan tudományterület vagy művészeti ág, melyben egy kis kutatás után ne találnánk példát rendkívüli nőkre, akik férfitársaik árnyékában éltek, s nevük ezért lassan a feledés homályába vész.
Forradalmi felfedezéseikért ugyanis férfitársaik aratták le a dicsőség babérjait, a tudomány vonatkozásában pedig oly sok példa akadt erre a méltatlan módszerre, hogy a jelenségnek még önálló neve is született. A Matilda-effektus Margaret Rossiter tudománytörténész fogalomtárából származik, aki felfigyelt arra a negatív mintázatra, mely a női tudósok felé irányuló előítéletből ered.
Az utókor ugyanis sikerüket kevés kivétellel a velük együtt dolgozó férfiaknak tulajdonította, azt üzenve, hogy az úttörő felfedezéshez elengedhetetlen a másik nem részvétele.
Bár napjainkra a nyílt diszkrimináció úgy tűnhet, csökkenő tendenciát mutat, a nők továbbra is hátrányos helyzetben vannak, legyen szó tudományos díjakról, vagy kutatásért, publikációért járó elismerésről.
A nemi alapú diszkrimináció jelenségére jó példa Ben Barres amerikai neurobiológus alakja is, aki eredetileg Barbaraként látta meg a napvilágot. Miután 1997-ben férfivá operáltatta magát – mivel gyermekkora óta úgy érezte, valójában rossz testbe született –
Barres többek között a szexizmus és a tudomány kapcsolatáról is publikált, értekezéseiben pedig kifejtette, átalakulását követően végre megtapasztalhatta, milyen, amikor kizárólag neki tulajdonítják az általa elért eredményeket.
Sőt, 2008-tól megválasztották a Stanford Egyetem Neurobiológiai Tanszékének elnökévé, majd halálát követően életműdíjban is részesült. Nem úgy, mint az alábbi nők, akik elől bár elorozták az őket megillető dicsőséget, tehetségük, tudásuk és rátermettségük még a történelem férfiak írta fejezetein is átragyogott.
Jocelyn Bell Burnell
Fotó: Wikimedia Commons
A ma is élő északír asztrofizikus még az angliai Cambridge-i Egyetem rádiócsillagászat szakának hallgatójaként fedezte fel az első rádiós pulzárokat (gyorsan forgó neutroncsillag, mely erős mágneses térrel rendelkezik) 1967-ben, ami a 20. század egyik legjelentősebb tudományos mérföldkövének számított, melyet közel tíz évvel később Nobel-díjjal jutalmaztak.
Jocelyn Bell Burnell azonban nem részesült a rangos díjban – holott ő volt az, aki elsőként figyelte meg a pulzárokat –, helyette a felfedezésről szóló tudományos cikk másik két szerzőjének, Antony Hewish-nek és a csillagász Martin Ryle-nak ítélték a fizikai Nobel-díjat.
Burnell szerint ez megfelelt a tudományban uralkodó felfogásnak, miszerint a vezető beosztású, jellemzően férfi tudós alatt dolgozó munkatársaknak gondolkodniuk sem kell, csupán azt tenni, amit a felettes előír számukra. Női asztrofizikusként nem mindig kapott kutatói állást, a nyitott pozíciók zöme főleg oktatásra vagy adminisztratív feladatokra korlátozódott, ráadásul a szülési szabadság sem volt minden intézményben megengedett.
Jocelyn Bell Burnell ma is egy rendszerszintű támogatás kidolgozásán fáradozik, mely növelné a női kutatók számát a természettudományok, a technológia, a mérnöki tudományok és a matematika területén.
Esther Lederberg
Fotó: Wikimedia Commons
A kiemelkedő mikrobiológus a bakteriális genetika úttörőjének számított, mivel megalapozta a baktériumok genetikai öröklődésével, a génszabályozással és a genetikai rekombinációval kapcsolatos későbbi felfedezéseket. Az áttörés 1951-ben következett be, amikor felfedezett egy baktériumokat megfertőző vírust, a lambda bakteriofágot – az ún. lambda fágok képesek egyesülni baktériumokkal és genetikai információt cserélni –, melynek eredménye új utakat nyitott a bakteriális öröklődés, a génszabályozás és a genetikai változatosság tanulmányozásában.
Ezenfelül lehetővé tette többek között az antibiotikum-rezisztencia vizsgálatát, hála a férjével kidolgozott Lederberg-módszernek, melyet ma is használnak, hogy megfigyeljék, van-e rekombináció például két különböző baktériumtörzs között, ha azokat közös környezetben helyezik el.
Férje, Joshua Lederber George Beadle-lel és Edward Tatummal közösen 1958-ban orvosi Nobel-díjat kapott a felfedezésekért, miközben Esther tudományos munkája ellenére sosem kapott egyetemi állást – a kutatói munkatárs pozícióért is küzdenie kellett – mikrobiológiai felfedezéseit pedig főként férjének tulajdonították, így akadémiai körökben sosem kapta meg a neki járó elismerést.
Chien-Shiung Wu
Fotó: Wikimedia Commons
Chien korának egyik legjobb részecske- és kísérleti fizikusaként kulcsszerepet játszott abban a Manhattan-projektben, melynek tudósai J. Robert Oppenheimer vezetésével kifejlesztették az atombombát, de egész életét a sugárzás kimutatásával és urándúsítással kapcsolatos kutatásoknak szentelte.
A fizikában mérföldkőnek számító Wu kísérlet elvégzéséért – mellyel megdöntött egy 30 éven át elfogadott törvényt, a paritást, ami szerint két fizikai rendszer – például atomok – tükörképei azonos módon viselkednek – kollégái, Tsung -Dao Lee és Chen-Ning Yang 1957 -ben elnyerték a fizikai Nobel-díjat.
Bár maga Chien-Shiung Wu is Wolf-díjban részesült, mely a tudomány és a művészet területén kimagasló személyek egyik elismerése, részvételét elhanyagolták, melyben többek szerint nemi hovatartozásán túl etnikai háttere is szerepet játszott.
Lise Meitner
Fotó: Wikimedia Commons
Az 1878-ban Bécsben született Lise Meitner kutatása vezetett a maghasadás felfedezéséhez – pontosabban ahhoz a tényhez, hogy az atommagok képesek a kettéhasadásra, mely elmélet lefektette az atombomba alapjait. Chien-Shiung Wu-hoz hasonlóan története a politikai és etnikai hovatartozásból eredő diszkrimináció szövevényes példája, ugyanis Otto Hahn vegyésszel fenntartott harminc éves munkakapcsolatát követően zsidó származása miatt a svédországi Stockholmba menekült.
Egykori kutatótársával levélben tartották a kapcsolatot, ám egy titkos koppenhágai találkozó alkalmával Otto Hahn elárulta, kísérleteket végzett, melyek bizonyítékul szolgálnának a maghasadás gondolatára, ám magyarázatot nem tudott találni elméletére.
Lise Meitner és unokaöccse, Otto Frisch volt az, aki előállt az indoklással, ám Hahn úgy publikálta eredményeiket, hogy Meitner még csak társszerzőként sem szerepelt a nyilvánosság előtt. Ürügyként a náci Németországban uralkodó helyzetet hozta fel, a mellőzés azonban rányomta bélyegét Lise Meitner későbbi karrierjére is. A Nobel-bizottság egyik kutatója végül teljesen kizárta a lehetséges jelöltek közül, így Otto Hahn egyedül nyerte el az 1944-es kémiai Nobel-díjat az atomhasadás felfedezéséhez való hozzájárulásáért.
Rosalind Franklin
Fotó: Wikimedia Commons
Az angol kémikus forradalmi felfedezése, miszerint a DNS alapvető szerepet játszik a sejtek anyagcseréjében és a genetikában, teljesen átalakította biológiai ismereteinket. Alakja talán az egyik legismertebb példája a Matilda-effektusnak, ugyanis a kutatót teljesen megfosztották az elismeréstől, Maurice Wilkins pedig – akivel bár közös laboratóriumban, ám külön projekten dolgoztak –, sokkal inkább asszisztensként, mintsem önálló tudósként tekintett Franklinre. A biofozikus Rosalind Franklin tudta nélkül megosztotta a nő eredményeit James Watson és Francis Crick tudósokkal, akik szintén a DNS szerkezetének meghatározásán dolgoztak.
A szóban forgó röntgenfelvétel lehetővé tette Watson, Crick és Wilkins számára a DNS helyes szerkezetének megállapítását, amelyet 1953 áprilisában egy cikksorozatban publikáltak a Nature folyóiratban. Bár maga Franklin is publikált a lapban, melyben további részleteket is megosztott a DNS szerkezetéről, a felfedezésért csak Watson, Crick és Wilkins vihette haza az 1962-es orvosi Nobel-díjat négy évvel azután, hogy Rosalind Franklin petefészekrákban elhunyt.
Olvasnál még inspiráló nőkről, akik történelmet írtak? Akkor tudj meg többet az első orvosnőről, vagy a milliomos fekete vállalkozóról.
Kiemelt kép: Getty Images
