Lassan harminc éve ismerjük egymást, de azt nem tudom, miért lettél vegyész. 

Ebben hatalmas szerepe volt a középiskolai kémiatanáromnak, dr. Andó Jánosnénak, ő olyan pedagógus volt, amilyenből nagyon sokra lenne szükség. Berendezett egy teljes oktatólaboratóriumot, folyamatosan kísérleteztünk, ez akkoriban a gimnáziumokban nem volt szokás. A gyerekeket mi érdekli? Az, hogy a westernfilmekben miért tudták a cowboyok meggyújtani a csizma sarkán a gyufát? Azért, mert akkoriban a gyufafejekben fehér foszfor volt, nem a most használatos vörös, és annak a gyulladási hőmérséklete levegőn sokkal alacsonyabb. Szünetben a fehér foszfort kitettük a radiátorra, elkezdtük kopácsolni, és felrobbant, majdnem kirúgtak minket az iskolából. Az én kémiatanárom megértette velünk a kémia szépségét, ő készített fel az OKTV-re, különböző versenyekre, majd a felvételire. 

Úgy, hogy édesapád nőgyógyász, édesanyád gyógyszerész, nem éreztél szülői nyomást, hogy válaszd inkább az orvosi egyetemet? 

Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan neveltetést kaptam, amilyet mindenkinek kívánok; igazán komoly odafigyelés mellett, óriási szeretetben nőttem fel. Mindketten lelkesen és nagy elhivatottsággal beszéltek a szakmájukról, de soha nem erőltettek semmit, csak az volt egyértelmű, hogy a tanulás fontos, illetve hogy életünk végéig képezni kell magunkat. Azt az elvet vallották – amit egyébként én is követek azóta a saját családomban –, hogy a gyerekek találják meg, mivel lesznek boldogok. De nyilván hat az emberre az, amit otthon lát, a lányaim is kutatóorvosok akarnak lenni. 

Mi volt a terved az egyetem utánra? 

Akkoriban még nem voltam annyira tudatos, mint most, amikor részletesen kidolgozott, hosszú távú tervek mentén élem az életem. A vegyész szakot szép eredménnyel végeztem, mert gyorsan átláttam azokat a dolgokat, amelyeket nehezebb volt megérteni, és már viszonylag fiatalon részt vettem tudományos kutatómunkákban. Az egyetem utolsó éveiben jött a stockholmi ösztöndíj, és teljes vállszélességgel a kísérletezés irányába fordultam, belemerültem a kémia legmélyebb részleteibe, de meg kell mondanom, a munkánk gyakorlati alkalmazhatósága csekély volt. Ez egy idő után zavart, ezért a PhD megszerzését követően váltottam a fizikai szervetlen kémiáról, és az USA-ban az első posztdoktori éveim­ben biokémiával kezdtem foglalkozni. Mindig élveztem, ha olyan problémákat oldottunk meg, amelyeket másoknak korábban nem sikerült, ha van egyféle verseny, hogy ki tud egyedülálló eredményt felmutatni. A versenyszellem az egész életemet végigkíséri. 

Örülök, hogy ezt mondod, mert gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy a verseny mindent elront, a gyerekeket meg kell tőle kímélni, mert megnyomorítja őket, miközben sokan kifejezetten élvezik a vetélkedést. 

Szerintem a világot ezek a gyerekek viszik előre, nekem ez szívügyem. Ezért is hoztuk létre a Kémia ­Koor­dinációs Intézetet, ahol többek között a fiatalokra koncentrálunk, a tehetséges gyerekekre. A Debreceni Egyetemen meghirdetett érettségifelkészítőre közel háromszázan jelentkeztek, de elindítottunk egy PhD kiválósági ösztöndíj programot is, ezt tizennyolcan nyerték el. Tartunk nekik tudományhasznosítási mesterkurzust, ami a tudományos innováció világára neveli őket, mert a tanterv nem tartalmaz bizonyos kulcselemeket, amelyekre szükségük lesz, ilyen például a pályázatírás vagy a szabadalmi stratégiák. A tudomány világában folyamatosan versenyben lesznek, és ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani, időben el kell kezdeni a felkészülést. 

A legutóbbi érettségi találkozón sok régi barátom azon háborgott, miért kell egyáltalán fizikát, kémiát, biológiát tanulni középiskolában, ezeket a tárgyakat csak azoknak kellene oktatni, akik orvosi vagy tudományos pályára készülnek.  

Én hiszek benne, hogy nagy súlyt kell fektetni gimnáziumban a természettudományokra, és erre egyértelmű bizonyíték volt a Covid. Akkor sokaknál hiányzott a tudás, hogy pontosan mi a vírus, hogy például miért csak a gazdasejtben tud továbbszaporodni, döbbenetes agymenéseket lehetett a Facebookon olvasni. Azért kell kémiát és bioló­giát tanulni, hogy a balgaságokat ne ­higgyük el. 

Mennyire változott meg a tudomány megítélése? Mindig elkeserít, amikor az emberek húsz másodperces videók­ra, tízsoros posztokra hivatkozva kérdőjelezik meg többéves tudományos kutatások eredményét. 

Alapvetően konzervatív szemléletű vagyok, de a modern gondolatokat mindig a magaménak tudtam, és ez a mi szakmánkban alapkövetelmény is. A tudományt nemcsak a szaklapokban kell publikálnunk, hanem a nagy tömeget is tájékoztatnunk kell a megfelelő csatornákon, befogadható, érdekes módon. Úgy érzem, most – bizonyára a két Nobel-díjnak köszönhetően is – a tudomány újra divatos lett, új lendületet kapott az orvostudomány, a természettudományok. Amerre én járok, akikkel az oktatás során találkozom, mind lelkesek, az intézetben pedig egyedülálló csapatom van, a tagjai mind „világsztárok”, a legtehetségesebb tudósokkal dolgozom együtt, élnek-halnak azért, amit csinálnak.