Mindössze kétórányi repülőútra fekszik tőlünk Isztambul, mégis mintha egy teljesen más időzónába érkeznénk, több szempontból is. Európa és Ázsia határán vagyunk, de azért inkább Keleten érzi magát az ember. A város lakóinak számát a bevándorlókkal együtt mintegy tizenkilencmillióra becsülik, ebből azonban szinte semmit nem lehet észrevenni az utcákon, nincs tömeg. A Boszporusz szoros harminc kilométer hosszan köti össze a Fekete- és a Márvány-tengert, mindkét partról meghatározva a város látványát a pazar villákkal, üzletekkel, sétányokkal. Este a hidak pontszerű világítása és a mecsetek fényei szinte ékszerként ragyognak. A hajók évszázadok óta áramlanak a mediterrán térségből, Rómából és a görög városokból a Fekete-tenger irányába, kereskedelmi szállítmányok és kirándulóhajók jönnek-mennek; luxus-óceánjáró várakozik a híd lábánál.
Villamoson a belvárosban
Amikor megérkezünk, két órával előbbre tart az idő (déli érkezésnél ez délután két órát jelent), ezzel a programok tervezésénél érdemes számolni. A másik meglepetést az okozhatja, hogy mivel Törökország nem EU-s tagállam, netezni csak úgy tudunk a telefonunkon, hogy vagy wifit használunk, vagy előfizetünk az EU-n kívüli roamingcsomagra. Valószínű, hogy nem az angoltudásunkkal fogunk érvényesülni az utcákon vagy a bazárokban, viszont rendkívül segítőkész emberekkel találkozunk a helyiek személyében. Nekem például még villamosjegyet is sikerült vennem a török feliratú jegyautomatából. Fizetőeszközük a török líra, az utcai bódéban vásárolt szezámmagos perec, a simit például tíz lírába kerül (százhúsz forint), ennek megfelelően olcsóbb számunkra a helyi közlekedés (egy vonaljegy öt líra), az éttermi vacsora, a kézműves termékek, nagyjából minden. A villamoson egyetlen megálló erejéig sem lehet bliccelni, mivel a peronra elektronikus kapun, csak a jegy érvényesítése után tudunk belépni. A kidobott kartonokat kézi kocsikkal tolják az utcán, embermagasságú kötegekben. A nagyvárosi káoszban is képesek megőrizni a tisztaságot.
Múzeum a reptéren
Már a vadonatúj, hipermodern Istanbul Airport is kulturális sokkot okoz a világ minden tájáról ideérkező utasaival. Farmer, öltöny, fejkendő; lezserség és elegancia; sokan mozgójárdán gyalogolnak – az idősebbeket golfkocsik szállítják –; spa és manikűrszalon várja a szépülni vágyókat, de van alvásra alkalmas pihenőrész is. Hazautazás előtt még a török történelmet is tanulmányozhatjuk a Régészeti Múzeumban, ha ez a program kimaradt. Igen, a reptéren! Antik szobrok, szultánok családfája, térképek, viseletek, ékszerek – modern, QR-kódos feliratokkal. A vásárlás sem maradhat el, tornyokban állnak a díszcsomagolású baklavák, a keleti szőnyegek, a csillogó ékszerek és a török kávé összes hozzávalója.
Gasztronómiai örökség
Bazárban, üzletben, az utcán, az otthonaikban, tényleg mindenhol teáznak, kávéznak a helyiek, háromlábú asztalka mellett; kerek fémtálcán érkezik a forró ital. A kávé teljesen más, mint amit megszoktunk. Sokkal intenzívebb, kesernyés az íze, zaccos, de érdemes megkóstolni, ha szeretnénk megmerítkezni a helyi kultúrában. Két kanál kávé kerül az ibrikbe, két deciliternyi vízzel forralják fel, és már töltik is az apró csészékbe. A kávézás ugyanolyan hétköznapi szokásuk, mint a teafogyasztás. Van, aki ezt is, azt is kér étkezés után.
A történelem lenyomatai
Isztambul és a Fekete-tenger régiója teljesen más, mint a déli. A tenger szinte tényleg fekete, amikor haragosan hullámzik, morajlik. Lépten-nyomon tanúi lehetünk a görög-római emlékeknek, az egykori hódítók Isztambulon át egészen a fekete-tengeri városokig – mint Zonguldak, Amasra vagy Samsun – kereskedtek, építkeztek. Szobrokat, embermagasságú amforákat hagytak maguk után, márvány- vagy kősírokra vésve örökítették meg szeretteik emlékét, a mozaikokon pedig az őket körülvevő gazdag növény- és állatvilágot. Pávák, bivalyok festett képeivel találkozunk az egykori paloták padlózatán, mint például a hajdani Hadrianopolisban, amely Hadrianus császár idején élte virágkorát, vagy Pompeiopolisban, amely Pompeius Magnus (i. e. 106–48) római hadvezérről kapta a nevét. Ez utóbbi város kereskedelmi és püspöki székhelynek minősült egészen a 11-12. századig, amikor a szeldzsuk törökök földig rombolták. A régi városból már csak néhány feltárt régészeti emlék maradt, a közelében pedig egy új város, Taşköprü épült fel. A település a római időkből származó kőhídról kapta a nevét, és nagy fejű, zamatos fokhagymájáról híres. Amikor az isztambuli bazárban vagy boltokban vásárolunk, ez a hozzávaló az itteni termelőktől érkezik.
A sáfrány útja
Egy másik, az aranyhoz hasonlóan értékes gasztronómiai alapanyag, a sáfrány szintén a Fekete-tenger partjáról kerül a bazárok polcaira. Safranbolu városa beljebb, a hegyek között húzódik, és az értékes krókuszféléről kapta a nevét. Az apró lila virágok bibéjét késő ősszel szüretelik – termesztik Iránban, Azerbajdzsánban, Indiában, Kínában is –, hogy aztán szárítás után az ételbe tehessük. A hegyvidéki városban mindenféle formában feldolgozzák a sáfrányt, a kávétól a parfümig. A sáfrányos rizottó vagy a sáfrányszószos bélszín is az étlapon szerepel a helyieknél. Safranbolut különleges, az UNESCO által védett építészete miatt is érdemes megemlíteni, a 18-19. századi háromemeletes házak a régi török világot idézik, amikor kőfal és farács állta útját az utcai forgatagból érkező kíváncsi tekinteteknek. Ezekben az egyforma házakban a konyha volt a ház központi eleme, ahol a nők szorgoskodtak, és egy forgatható polcon keresztül adták ki az ételt. A férfiak és a nők akkoriban még nem étkezhettek együtt, az anyák a gyerekekkel maradtak. Az ételt a földön fogyasztották el egy alacsony, kör alakú asztalról, a padlót faltól falig szőnyeg borította. Nyáron a föld minden termését tartósították, szárították, lekvárt főztek, hogy télen ezeket tudják fogyasztani. Még egy generációval ezelőtt is jellemző volt ez az életforma, de a modern Törökországban már a múlté. Isztambulban a nemzetközi divatmárkák is jelen vannak, a hagyományos török fogások pedig tapas formájában is népszerűek az elegáns, vízparti éttermekben, mint például a Muutto, ahová kizárólag üres hassal érdemes érkezni.
