A főzés szeretete nem a gyerekkoromból fakad, mert nem nagyon szeretek enni. Számomra az evés nem igazán élvezetes dolog, inkább csak olyan valami, ami a túlélés miatt kell. A szüleim pedagógusok, így mindig mindenki a menzán evett, és csak hétvégén ültünk ráérősebben az asztalhoz, de nem volt hagyományos értelemben vett kultúrája a nagy családi evéseknek. Abszolút szuper családban nőttem fel és nagyon szép gyerekkorom volt, de a családi élet sosem a konyhában vagy az étkező asztal körül zajlott. Egyszerűen nem így szocializálódtam, inkább más élményekkel kapcsolódtunk egymáshoz a szüleimmel és a testvéremmel. A férjemmel elég korán találkoztam, náluk ez egész másképp zajlott, nagyon nagy hagyománya volt már a vasárnapi ebédeknek is. Bárhol is jártunk hétközben, szinte mindig anyósoméknál ettünk vasárnaponként.

Szép lassan elkezdett kialakulni egyfajta igény, hogy legyen meleg étel, együnk otthon – éttermezni drága mulatság amúgy is. Nyilván, amikor még nem voltak a gyerekek és csak rohantunk a saját munkánk után, simán eltelt úgy hosszabb idő, hogy nem főztünk, csak itt-ott, színház büfékben bekaptuk valamit. Az első gyerek, Emma születésével adta magát a helyzet, hogy amúgy is nagyon sokat voltam otthon és természetesen főzni kell.

Egyáltalán nem vagyok az a típus, aki áll a hűtő előtt „ó, mi van itthon?”, és akkor állati kreatívan kitalálja az aznapi ebédet, varázsolt ízletes lakomákat… Mostanra azonban már kialakult a rutinom, és van egy listányi kaja, amit meg tudok főzni. Olyan szempontból nagyon szerencsés vagyok, hogy a férjem is főz.

Nagyon sok olyan családot ismerek, ahol csak a nő főz, egy-két olyat, ahol a nő egyáltalán nem és csak a férfi főz, ezért nagyon örülök, hogy mi egy olyan család vagyunk, ahol mind a ketten.

Ráadásul gasztronómiailag más az érdeklődésünk a férjemmel. Ő nagyon szereti a libanoni konyhát és keresi is a keleties recepteket. Sokszor csinál humuszt, muhammarát (török sültpaprikás mártogatós – a szerk.), ő hozza a nemzetközi vonalat, én pedig a hagyományosabb ízeket a konyhába. A gyerekek kevés zöldséget esznek meg, így krémlevesekhez folyamodtam, és ez a trükk nálunk nagyon bevált, ebben a formájában egy kis krutonnal vagy pirított baconnel imádják a zeller és az édesburgonyalevest.

Anyósom iszonyatosan jól főz, és a sógornőmmel hosszú évekig könyörögtünk neki, hogy írja le ezeket a recepteket, hogy megmaradjon nekünk. Ő viszont tipikusan az, akinek fogalma sincs, hogy miből mennyit tesz bele az ételbe, mindig csak „érzésre”… Így a legnagyobb meglepetés volt, amikor a 40. születésnapomra csinált nekem egy saját recept könyvet. Nagyon meghatódtam, mert tudom, hogy ez egy hatalmas dolog volt részéről, hiszen egy csomó ideig figyelte saját magát, mivel ő sem tudta először pontosan meghatározni az arányokat, most viszont le is kellett jegyeznie. Bevallom, abszolút receptfüggő vagyok!

Három gyerekünk van, és általában mindig tartunk nekik zsúrt. Egy szülinapozást nálunk többnapos ünnepként kell elképzelni. Van egy zsúr, ami régebben általában úgy nézett ki, hogy egy hatalmas 30-40 fős társaság gyűlt össze, barátaink és gyerekeik, illetve a gyerekeink barátai és szüleik. Ilyenkor egész napos partik voltak nálunk, de ezen kívül persze van egy szűkebb, családi ünneplés. Az óvodába, iskolába is előszeretettel küldenek be az szülők tortát, hogy a kicsik megünnepelhessék egymást, így nagyon nehéz kikerülni, hogy több tortája legyen a gyereknek.

Az ember pénztárcája nem is mindig bírja el, hogy mindhárom vásárolt torta legyen (habár sok intézménybe, iskolába, óvodába csak cukrászdait lehet beküldeni), így a családiasabb eseményekre szoktunk specializáltabban házi tortákat készíteni.

A brownie-nak nagyon divatos mostanában mindenféle verziója, így jött velem szembe ez a málnás-csokis sütemény recept is. Az első ilyen tortámnak akkor a sikere lett, hogy most már lassan 10 éve minden zsúrra ez kell készítenem. Ha más eseményekre sütöm, előfordul, hogy nem kerek torta formájúra, hanem négyszögletesre. Minimális szinten szoktam csak felülírni a recepteket, de most már van is annyi rutinom, hogy tudjam mit, hogyan kell jól arányítani. Például ebben a süteményben eredetileg több cukor van mint, ami az én ízlésem szerint kell, ezért ezen változtattam picit.

Illusztráció: Canva

Hozzávalók:

225 g étcsokoládé (70% kakaótartalommal) | 175 g hideg vaj kockára vágva | 2 tk. vanília kivonat | 1/4 tk instant kávé (elhagyható) | 100 g pirított mandula | 2 púpozott ek. liszt | 1/2 tk. só | 5 tojás | 100 g nádcukor | 12 szem friss málna +40 szem a díszítéshez | 4 ek. málnalekvár

A mázhoz:

140 g étcsokoládé | 100 ml tejszín | tálaláshoz tejszínhab

Elkészítés:

Melegítsük elő a sütőt 140 fokra. Béleljünk ki kettő 23 cm-es tortaforma alját sütőpapírral. Olvasszuk össze a csokoládét a vajjal. Keverjük bele a vanília kivonatot és a kávét. Hagyjuk hűlni. Daráljuk finomra a mandulát, majd adjuk hozzá a lisztet, sót és tegyük egy tálba. Verjük a tojást habverővel 5 percig, apránként szórjuk bele a cukrot, verjük tovább. Keverjük bele az olvasztott csokit. Szórjuk rá a lisztkeverék felét, forgassuk bele, majd a másik felét is. Osszuk el a masszát a két formában, süssük kb. 15 percig. Egyik felét tegyük a tortatálra.

Villával törjük össze a 12 szem málnát, és keverjük a lekvárba. Kenjük be vele az alsó lapot, majd helyezzük rá a másikat. A mázhoz forraljuk fel a tejszínt, tegyük bele a darabokra tördelt csokit, keverjük simára. Hagyjuk hűlni, amikor kezd megdermedni, vonjuk be a torta tetejét és oldalát. Rakjuk meg a tetejét málnával. Tegyük hűtőbe legalább fél napra. Tálaláskor mehet rá a tejszínhab.

Jó étvágyat!

Ha szívesen inspirálódnál a konyhában, a Kedvenc receptem-sorozat korábbi bejegyzéseit itt találod!

A fotóért (is) köszönet Balla Eszternek!

Kiemelt kép: Nők Lapja