Nem tudom, mikor fordult elő velem utoljára olyan, hogy egy könyvet egy szuszra olvassak ki. Szerintem gyerek-, tini-, de legfeljebb fiatal felnőttkoromban. Talán nem is véletlen, hogy épp Marton Krisztián Bőgőmasina című regényével esett ez meg ismét: gyerek-, tini- és fiatal felnőttkorom legzavarbaejtőbb érzései és legszebb emlékei kavarodtak fel bennem a szöveggel találkozva. A Bőgőmasina vidéken született, meleg, apa nélkül felnőtt, félvér főhőséhez annak ellenére tudtam mély empátiával kapcsolódni, hogy nő vagyok, budapesti, nem vagyok se meleg, se félvér származású, ráadásul az én gyerekkoromban éppen apukám volt a biztos pont.
Marton Krisztiánnal Disney-filmekről, hiányzó apákról és arról beszélgettünk, hogy a főhős néha nem azt kapja, amit akart, hanem amire igazán szüksége van.
A Bőgőmasina borítója, Bárdy Anna, Leányvállalat
Erősen autofikciós könyved főhőse, Marci saját bevallása szerint akkor tud jól kapcsolódni valakihez, ha tudja, hány éves az illető. Bár nem szeretnélek összekeverni vele, azért megkérdezem, mint mond neked az az infó, hogy 1982-ben születtem?
Egyrészt azt, hogy egy generáció vagyunk, másrészt, hogy egy évben születtél Nicki Minaj-zsal és Anne Hathaway-jel. Van egy olyan fura tulajdonságom, hogy indokolatlanul sok mindenkiről tudom (politikusoktól celebekig), hogy mikor született. Ez egyébként onnan jön, hogy pár évvel ezelőttig nagyon féltem az öregedéstől, mert úgy éreztem, hogy azzal, ha végleg felnövök, kifutok az időből, amikor még gyerekként kereshetem meg az apukámat. Ezért régen nagyon foglalkoztatott az életkor téma, aminek egy ilyen furcsa hozadéka ez a születési dátum lexikon a fejemben, de ma már nincs bennem ez az aggodalom.
Erről a keresésről szól a könyved is. Marci vidéken nő fel a rendszerváltás utáni években, anyukája és nagymamája neveli, szudáni származású apját nem is ismeri. Később az is kiderül, meleg. Más, mint a többiek. Egy interjúban azt mondtad, szeretted volna elkerülni, hogy Marci történetét nyomorpornóként meséld el. Milyen aggályaid voltak ezzel kapcsolatban?
Nem is attól féltem, hogy én így írom meg, hanem hogy mások esetleg – tévesen – annak fogják gondolni. A borítót eredetileg például nagyon nem ilyennek terveztem (végül Krisztián egy saját, önmagát ábrázoló festménye került a púderrózsaszín borítóra – a szerk.), mert olyat kerestem, amihez a lehető legtöbben tudnak azonnal kapcsolódni. Nem akartam például, hogy olyan könyv legyen, amire ránézel, és azt érzed, „Na, ezt végig fogom sírni”, vagy hogy egy velem egyidős heteró fiú (akit szerintem szintén meg tud szólítani) úgy érezze, hogy kösz, ezt nem.
Aztán rájöttem, milyen fontos része a sztorinak, hogy ne bújjak el egy másmilyen borító mögé.
Ha engem kérdezel, egyáltalán nem lett szenvelgős könyv. Sőt, kifejezetten pozitív üzenete van a számomra: nemcsak, mert tele van humorral, de azért is, mert ha nem is holtomiglan happy end a vége, mégis nagyon messzire jut el benne a főhős. Te hogy látod ezt?
Hasonlóan. Szerintem ez a könyv sok szempontból egy kifordított tündérmese. A főhős, aki folyamatosan apja iránti vágyakozástól szenved – és ez a legkülönfélébb helyekre és néha méltatlan helyzetekbe sodorja – a végén nem pont azt kapja meg, amire annyira vágyott, hanem azt, amire szüksége van. Nagyon büszke vagyok rá, mert nem kevés munkája volt benne.
Nagyon tetszett a Bőgőmasinában, hogy a hangsúlyokat nem oda tetted, ahová esetleg várta volna az ember. Lehetett volna ebből egy olyan könyv, ami arról szól, hogy milyen volt a kétezres évek elején vidéken melegnek vagy félvérnek lenni, ehelyett arról szól, hogy milyen apa nélkül élni.
Én is aparegénynek érzem, ami az egyedi helyzetek és körülmények ellenére is univerzális. Arról az apahiányról, űrről szól, ami váratlan és fura helyekre viszi az embert még felnőttként is, és amivel szerintem sok olvasó tud rezonálni. Nem méricskéltem arányokat, organikusan alakult, hogy a hangsúly végig az apán, és ezen az apahiányon van, és a kívülállósságaim inkább díszletek. Azt is fontosnak tartom, hogy
attól, hogy meleg vagyok és félvér, nem csak erről írhatok, mert nem ezek a legfontosabb motívumok a történetemben.
Szerinted törvényszerűen nehezebb a harmincas évei elejére a (megközelítő) önelfogadásig jutnia annak, akinek több hátránya van? A könyv végére én azt a tanulságot vontam le, hogy nem: a kívülállóság érzése, az elvágyódás vagy a szégyen mindenki mellé odaszegődik, miközben felnő.
Szerintem se. Pláne, hogy a különbözőségemnek sok pozitív hozadéka is volt, amikből profitáltam. Magyarországon nagyon csekély számú a fekete kisebbség, emiatt sokszor azzal találkoztam, hogy kíváncsiak voltak rám az emberek, és mögém képzeltek egy nagyon érdekes hátteret. Például azt gondolták, hogy bejártam a világot, de legalábbis félig Amerikában, félig Dominikán vagy itt-ott a világban nőttem fel. Emiatt sokszor érdeklődve fordultak hozzám olyan közegekben is, amikben amúgy kicsinek éreztem magam és szorongtam. Viszont ezzel együtt is igaz, hogy a különbözőségem hamarabb befelé irányított, hiszen magamban kerestem az okát minden negatív megkülönböztetésnek. Ha az embernek szerencséje van, így hamar elindulhat egy önismereti úton, ami meg tudja nyugtatni azzal kapcsolatban, hogy nincs baj, nem ővele van baj, és még csak nem is egyedül ő küzd a világon hasonló problémákkal.
Ha már előítélet: nagyon tetszett, hogy sok, a melegséggel kapcsolatos (pozitív és negatív) előítéletet leromboltál a könyvben. Kiderül például, hogy egy meleg párkapcsolat is lehet egyenlőségen alapuló vagy hatalmilag egyenlőtlen, bántalmazó. Csurig lehet szexuális energiával, de eldöcöghet takaréklángon is. Szerinted mik a magyar társadalomban még mindig jelen lévő, meleg kapcsolatokra vonatkozó előítéleteink?
Ezek egyre inkább csökkennek, de az, hogy a meleg kapcsolat csak a testiségen alapul, vagy hogy valahogyan mégis van egy olyan berendezkedése, hogy valaki „fiú” a másik meg „lány”, tartja magát. Közben meg – ahogy Esther Perel mondja –, mintha a heteró kapcsolatok egyre melegebbé válnának, a meleg kapcsolatok meg egyre heteróbbá. Ahogy egyre elfogadóbb a többség a meleg kapcsolatokkal, ezek kapnak egy nagyobb súlyt, és egyre szélesebb körben merül fel az igény arra, hogy monogám, hosszútávú kapcsolatokat keressünk, adott esetben vagyonközösséget is teremtve, családot alapítva. A másik oldalon pedig egyre elfogadottabb, hogyha egy kapcsolat vagy házasság nem működik, külön lehet menni, és nem lesz emiatt senki pellengérre állítva. Én azt látom, hogy az ellenséges propaganda ellenére, és minden nehézséggel együtt önazonos, nem bujkáló meleg életet ma a legkönnyebb élni, mert a társadalom többsége szerintem tökre elfogadó.
Nagyon fontos, hogy könyvedben az alkoholfüggőség is szóba kerül, mert még mindig nem vesszük elég komolyan ezt a problémát, és nagyon ritkán olvasni olyan kálváriáról, ami nem egy ötvenes-hatvanas karakterhez, hanem egy fiatalhoz kötődik. Marcinak viszont van a könyvben egy komoly mélyrepülése.
Igen, ahogy nekem is volt. Harminc körül komoly alkoholproblémáim voltak. Nevezzük akárminek, az biztos, hogy hosszú időn át szerettem volna sokkal kevesebbet inni, mint amennyit ittam, mégsem tudtam, és ez a lényeg. Utólag persze elképzelhető, hogy ez „csak” problémás alkoholfogyasztás volt, és nem alkoholizmus, de nem szeretnék kísérletezni vele újra, mert alkohol nélkül nemhogy ugyanolyan színes, de élesebb, élőbb is minden, hiszen nem vagyok tompa.
Mégse vesszük elég komolyan az alkoholproblémákat, maximum akkor, ha valaki már nagyon a gödör mélyén van…
Mélyen bele van ivódva a kultúránkba, a szocializációnkba, hogy az alkohol tök oké, hiszen mindenki iszik, nagyon könnyű hozzájutni, és míg az ember nem az árok mellett fekszik, nincs stigmatizálva. Pedig nagyon veszélyes szer, amit szerintem, ha most fedeznének fel, kizárt, hogy legalizálnának. Nagyon kibeszéletlen dolog az is, hogy mennyi embernek vannak alkoholproblémái, vagy hogy egyáltalán mi számít problémásnak. És azt is gondolom, hogy nagyon magukra vannak hagyva az emberek ebben, az egyén szerepe van csak hangsúlyozva, csak az a kérdés, hogy neki „miért nincs akaratereje” egy borzasztó addiktív, ugyanakkor agyonromantizált szerrel szemben.
Szerettem volna, hogy a könyvben megjelenjen a fiatalkori alkoholizmus, és megmutassam ezt az arcát is, amit nagyon könnyű elkenni, vagy legyinteni rá azzal, hogy valaki „csak szeret bulizni”.
Könyved egy pontján felmerül egy súlyos kérdés: „Mégis mi olyan nehéz az apaságban, hogy ennyire keveseknek megy?” Nem esik jól olvasni, de ha azt nézem, hány ismerősöm nőtt fel egy apa fizikai vagy érzelmi közelsége nélkül, teljesen jogos kérdés. Neked mi a válaszod erre?
Én azt hiszem, hogy a szüleink idejében egyszerűen nem volt artikulálva a társadalom által, hogy milyen is legyen egy apa. Nem került szóba az, hogy szüksége lenne egy gyereknek (és az apának is) arra, hogy ne csak a gürizéssel, de másképpen is része legyen a gyereke életének. Semennyire nem volt tere annak, hogy egy apa az érzelmeit hogy mutathatja ki. Most viszont azt látni, hogy megjöttek azok az apák, akik tényleg jelen vannak. Kezd kialakulni a generációnkban egy olyan apaszerep, ami szerint az apa nemcsak anyagi erőforrás, hanem tényleg aktív szereplője a család életének, és ez nagy változás. Az én generációmban még nagyon kevesen vannak, akiknek valódi, kitárulkozó kapcsolatuk volt az apjukkal, de úgy látom, hogy ugyanezek az emberek már érzelmileg sokkal közelebb vannak a saját gyerekeikhez.
Marcinak az édesanyjával egészen idilli, szeretetteljes viszonya van, az anya karakterét nagyon szerethetően ábrázolod. Ezért kicsit rossz érzésem is van amiatt, hogy megkérdezem, ő nem részes abban, hogy Marcinak ilyen nehéz volt apa nélkül?
Szerintem fontos állomása a felnőtté válásnak, amikor szertefoszlik az illúzió, hogy a szüleink tökéletesek, vagy démoniak, és meglátjuk őket hús-vér valójukban. Olyan embereknek, akik egy csomó dolgot rosszul csináltak, sok mást meg tök jól. Az nagyon jó, ha az ember a nehéz érzéseknek is hangot tud adni, és integrálni tudja azokat a pozitív vonásokkal együtt a szüleiről alkotott képben. Sokáig az ember egy olyan elkötelezettséget és hálát érez a szülei felé, hogy azt gondolja, nincsen joga a nehéz és felelősségre vonó érzésekhez, holott dehogynem. Volt idő, amikor nagyon-nagyon haragudtam az anyukámra, és volt idő, amikor azt éreztem, hogy nem szabad mérgesnek lennem. Aztán eljutottam odáig, hogy ezek az érzések mind rendben vannak, és már tudom kívülről nézni az ő történetét is, aki nagyon-nagyon fiatal volt, amikor gyereket vállalt, és akinek a családjában generációk óta öröklődtek a férfi-női kapcsolatok hasonló dinamikái.
A könyved tele van filmes, mozis utalásokkal, és számomra ez az egyik legszerethetőbb vonása, mert ez teszi emészthetőbbé a nehéz részeket is. Szerinted az, hogy a generációnk egy jó része egész estés Disney-filmeken nőt fel, mit tesz hozzá ahhoz, amik, amilyenek lettünk?
Nekem adott egy jó adag naiv optimizmust, amitől a világot sokszor még ma is olyan helynek képzelem, ahol a Disney-szabályok érvényesek: a jó végül mindig elnyeri a méltó jutalmát, a gonosz pedig mindig megbűnhődik. És nyilván hozott egy csomó egészségtelen mintát is. Például ahhoz, ahogy a szerelemről vagy a kapcsolatokról gondolkodunk. Nekem a szerelem első látásra tuti, a Pocahontasból akadt be: meglátják egymást John Smith-szel, még meg se szólalnak, nem is beszélik egymás nyelvét, de már kész, a szellő leveleket fúj, és látod, hogy minden eldőlt. Miközben általában nem az egészséges kapcsolatok sajátja az ilyen azonnali egymásra kattanás. A való életben ilyenkor inkább attól van olthatatlan feszültség, hogy a másik bekapcsol benned valamilyen alapsérülést… A Disney-filmek ezekről nem beszélnek komplexen, hanem szépen bekeretezve kiteszik a falra. És ha otthon nem látsz egy életszerű, de mégis működő alternatívát, azt hiszed, hogy ezt kell keresni mindenáron. Pedig lehet, hogy jobban jár az ember, ha valami igazibbat talál.
A Leányvállalat független kiadónál jelent meg Benedek Ágota legújabb könyve is, az Akkor inkább már most megdöglök. Az íróval készült interjúnkat itt olvashatod.
Kiemelt kép és fotók: Marton Krisztián – Fotó: Sivák Zsófi
