Belép a kávézóba, félénken köszön, majd leveti a kabátját. Melegítő, sportcipő… alig ismerek rá. De a ragyogó mosoly, hál’ istennek, a régi.

Szia, Gigi! Hol hagytad a tűsarkúd? 

Olyan fáradt vagyok, járni se tudnék benne. Rám férne már egy kiadós alvás.

Nem látszik rajtad.

Jól sminkelek! (Nevet.) Meg aztán meg is változtatott az anyaság. Egy kisgyerek után nem lehet tűsarkúban rohangálni. Reggel szerencsére sikerült bevinnem Bellát az óvodába. Már hároméves, túl van a beszoktatáson, de féltem, hogy nem akar majd oviba menni, mert amíg a táncos tévéshow-ban szerepeltem, hetekig alig látott szegény. De reggel ő mondta, hogy anya, induljunk. Annyira örültem!

Bellának is jó a hallása? Neked ­abszolút hallásod van, ha jól tudom.

Igen. Megismerkedtem a szolfézzsal a zeneiskolában, de máig hallás után tanulok. Azonnal rögzíti az agyam a hangnemet, a dallamot, és már éneklem is. A kislányom is nagyon muzikális, tisztán visszadúdol bármit. Rengeteget énekeltem neki már a pocakban is, főleg azokat a zenéket, amiket szeretek, soult, dzsesszt, R’n’B-t. Egyszer apu átjött, kicsit gitározgatott neki, klasszikus gyerekdalokat, de Bellának nem tetszett, és sírva fakadt. A felnőttesebb számokat szereti, Stevie Wondert, ilyesmit. Úgy látszik, ez öröklődik.

Azt mondod, megváltoztál a szülés óta…

Igen, átfordult bennem egy csomó minden. Talán felnőttem, de legalábbis felszabadultam. Azt gondoltam, minden energiámmal a gyerekemre fogok majd koncentrálni, de az anyaságtól teljesedtem csak ki igazán! Jöttek a dalok, az ihlet, végre mertem olyan zenét írni, ami belőlem fakad. Korábban évekig kínlódtam azzal, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok közölni. Már nem mondja meg senki, rátaláltam az utamra. 

Mielőtt idejöttem, meghallgattam a Ne engedj el című dalodat. Gyönyörű! Csak egyet nem értek: akkor írtad, amikor éppen szakítottál a pároddal. 

Jaj, de örülök, hogy tetszett! Nyilván azért énekeltem ezt, mert a lelkem mélyén erre vágyom. Hogy valaki szorosan öleljen, és soha ne engedjen el. Megszenvedtem a szakítást. Nem így terveztem, és nem is ilyen mintát hozok, a szüleim a legszebb párkapcsolatban élnek, amit valaha láttam. Szerencsére apuék megértők voltak velem, egy szóval sem mondták, hogy maradjak benne valamiben, amiben nem érzem jól magam. Mellém álltak, támogattak, ahogyan az éneklésben is kislánykorom óta. Nagyon hálás vagyok nekik. 

Néhány hónap elteltével már egy táncos tévéshow-ban láthattunk. Fantasztikus volt, amit előadtál! Ha kellett, fűszoknyában szambáztál, máskor földig érő selyemben keringőztél, és közben ragyogtál. 

Köszönöm. Igazán jót tett a tánc, legalább nem ültem otthon magamba zuhanva egész ősszel. Igaz, ki kellett lépnem hozzá a komfortzónámból, levetkőznöm a szorongásomat, meg időnként a ruháimat is (mosolyog), és ehhez én gátlásos vagyok, de egyértelműen magabiztosabb nőként kerültem ki belőle. Mondtam is a partneremnek, ­Baranya Dávidnak – jobb embert el sem tudok képzelni! –, hogy táncoljon velem néha ezután is. Csak most épp kisbabájuk született, nem ér rá, de azért majd sort kerítünk a táncra, megígérte… Nem volt könnyű döntés, hogy elvállaljam-e ezt a szereplést. A várandósság alatt harminc kilót híztam, ettől megcsappant az önbizalmam, és addig nem akartam színpadra állni, amíg vissza nem nyerem az alakomat. Anyukám segített lefogyni, diétásan főzött, és mire elkezdődött a műsor, készen álltam. Napi hat órát gyakoroltunk Dáviddal, ami teljesen kizsigerelt, de utólag azt hiszem, receptre kellett volna felírni nekem ezt a kalandot. Sokkal jobban érzem magam azóta.

Hihetetlen akaraterőd lehet! Én öt kilót képtelen vagyok leadni…

Nagy rutinom van a fogyókúrázásban, nyolcévesen hetven kilót nyomtam! Endrefalván, Nógrád megyében, ahol felnőttem, legalább három konyhám volt, mert a keresztanyámék szemben laktak velünk, és az egyik szomszédasszonyhoz is átjártam. „Ginuskám, nem vagy éhes?” – kérdezték, mire én habozás nélkül rávágtam: „De!” Pedig már túl voltam a harmadik ebéden is. Úgyhogy nem volt nehéz meghízni. A mai napig imádok enni, Király Linda barátnőmmel egyik nap elmentünk vacsorázni, és felsóhajtott: „Hogy te milyen jóízűen tudsz enni!” Csak aztán azt leadni! Az egész életem egy végeérhetetlen harc a kilók ellen. Amikor kislány voltam, a családom mellém állt, ők is diétásan ettek, teljes mellszélességgel támogatták Ginuskát a fogyásban, aztán amikor ők abbahagyták, én folytattam. Mára életformává vált, egyre könnyebb lesz, meg eljárok mellette fitneszterembe is. 

Hihetetlen, mit meg nem tesznek érted a szüleid! Igaz, hogy édesapád, Radics Tamás fedezte fel a tehetségedet? 

Igen. Amikor kicsi voltam, még ő is énekelt, vendéglátózott, aztán kapott egy súlyos hangszálgyulladást, és az orvos azt mondta neki, ha tovább folytatja az éneklést, meg fog némulni. Hatéves lehettem, amikor csak úgy szomo­rúan­ zongorázgatott a másik szobában, én meg ráénekeltem az akkordokra. Észrevette, és átjött hozzám: „Te énekelsz, Ginuska?” És kézen fogott… Szerintem ha nem betegszik meg, az ő árnyékában nem lett volna lehetőségem kitűnni, így viszont mintha rám szállt volna a tehetsége. De még sokáig nem tudtak rávenni, hogy színpadra álljak, visszahúzódó, szorongós gyerek voltam.