Judit otthona olyan, mint egy korcsolyamúzeum: az ágyon korcsolyás játék pingvin gubbaszt, a DVD-lejátszó tetején korcsolyás szobor feszít, a falakat beborítják a korcsolyás fotók. Amikor elkezdünk beszélgetni, az asztalra tett diktafon fölé hajol, és bemutatkozik.
– Jó napot kívánok! Bogárné Bátfai Judit vagyok. Nagyon szeretek korcsolyázni, a mai napig kijárok a műjégre – mondja. – Nyolcvanéves vagyok. Ezt bizonyos fokig szégyellem, de szégyellje inkább az, aki kineveti.
JÉGTÁNCOS MINISZTERI ENGEDÉLLYEL
Judit művészcsaládban nőtt fel. Nagypapája hangszerkészítőként a párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert a hegedűjével. Édesapja táncolt, akrobatikus szólista és balettmester volt a Király Színházban.
– A szépséget kerestük, és hogy a közönségnek olyan örömöt szerezhessünk, amit a tapssal visszakaphatunk mi is – mondja.
Balett-táncosként kezdte, de tízévesen sokat betegeskedett, ezért az orvos olyan sportot javasolt, amelyet tiszta levegőn űzhet. „Soha többé nem megyek korizni!” ‒ közölte édesapjával egy edzés és két esés után. Mégis visszament a jégre. Tizenöt évesen – 1959-ben, éppen január 31-én – külön miniszteri engedéllyel csatlakozhatott a Magyar Jégrevühöz, ott ugyanis tizenhat év volt az alsó korhatár.
– Az egyik előadáson mosolyogva csúsztam a közönség felé, erre ott ült velem szemben iskolám szigorú igazgatónője a két fiával. Másnap behívatott az irodába, hogy döntsem el, meztelenkedem és bikiniben mutogatom-e magamat, vagy az I. István Közgazdasági Technikum becsületes tanulója leszek. Bekérette apámat is. Ő azt mondta: „Tisztelt igazgató, iskola még sok van, de jégrevüből nincs másik.” Magántanulóként folytattam.
Első férjét, a karmester Lukács Lórántot a Magyar Jégrevünél ismerte meg. A férfit később leszerződtették az NDK-ba, és vitt magával fotókat, amelyeken Judit táncol. Az ottani balettmester meglátta a fényképeket, és közölte, küldik a szerződést a feleségének. Judit operettekben, musicalekben találta magát, majd Dessau és Berlin után egy társulattal másfél év alatt keresztül-kasul beutazta az országot. Amikor a politika megnehezítette a szabadúszó művészek működését, hazajött. Addigra már a férjével is eltávolodtak egymástól.
KELETI KALANDOK
1972-ben a párizsi jégrevü Budapesten nagyszabású műsorral lépett fel, amihez helyi művészeket is kerestek, akkor csatlakozott hozzájuk Judit is. Néhány hónap múlva már a Közel-Keleten turnéztak, a magyarok közül még ketten utaztak vele. Előfordult, hogy a negyvenfokos hőségben a jéggéphez nem volt áram, ezért több napig szünetet kellett tartaniuk. Amikor pedig a pályára – a homokréteg és a csövek fölé – nem jutott elég víz, ami rendesen megfagyhatott volna, olyan volt, mintha egy hártyán kellett volna fellépniük, ami időnként beszakadt.
Igaz, a jéggéppel egyszer a Magyar Jégrevünél is meggyűlt a bajuk. Kőszegen két előadást terveztek egy napra, ám a csőrendszer eldugult még az első előtt, és elolvadt a jég. A zenészek már a helyükön ültek. A két méter magas jégmester pedig így szólt: „Fiúk, gatyát le!” És a férfiak alsónadrágban segítettek szétszedni az egész gépet, mire megtalálták a csőrendszerben a dugulást. Másfél óra múlva volt jég. A délutáni előadásra érkezők az estiekkel együtt ‒ egymáshoz préselődve ‒ nézték meg a műsort, ami végül óriási sikert aratott.
A francia jégrevüvel éppen Libanonban jártak, amikor kitört a háború.
– A bejrúti hotel étterme drága volt, ezért az egyik kollégámmal kimentünk egy büféhez, hogy együnk egy hot dogot. Húsz méterre tőlünk becsapódott valami, robbant egy nagyot, és szétnyílt az úttest. Hot doggal a kezünkben rohantunk vissza a szállodába – meséli Judit. – Másnap repültünk tovább Ciprusra.
Viszont később feloszlott a társulat. A hazautat önállóan kellett megoldaniuk. Juditnak nem volt jogosítványa, de Kuvaitban vett egy kis autót, és a török kollégája vezetett
Németországig úgy, hogy Judit kiszállt Pesten. A vadregényes tájakon több hétig utaztak. A sivatagban félelmetes sötétben haladtak, időnként a szél ráhordta a homokot az útra, és nem tudták eldönteni, még az úton hajtanak-e, vagy már a homokba gázoltak. Szíria közepén pislákoló fényt láttak az éjszakában, egy házacskát az úttól száz méterre. Ott egy családnál aludtak a szőnyegen, Judit párna híján a táskájára hajtotta a fejét.
SÉTÁÉRT FEGYELMI
Öt nappal azután, hogy Judit hazakeveredett, a szomszédasszony – csak neki volt telefonja – szólt Juditnak, hogy valaki, aki külföldiül beszél, őt keresi. A francia jégrevü igazgatója hívta, hogy a másik két magyarral induljon Dél-Franciaországba, Nizza mellé, Antibes-ba, mert ott folytatják a műsort.
– Gyönyörű volt a francia tengerpart. Az egyik nap szóltak, hogy gyerekek, ma tegyétek oda magatokat, mert a Holiday on Ice, az amerikai jégrevü egész igazgatósága megnézi az előadást. Ők néhány nap múlva áthívtak magukhoz Nizzába. Be kellett mutatnom pár figurát, és már tették is elém a szerződést.
