Nagyanyáim varázslata

Kamondon élő nagyanyám mindig azt mondta: „Vegyél valamit a kezedbe, ne ülj tétlenül!” Ahogy ma meghámozom az almát, abban az van benne, hogy a falusi nagyanyám minden délután a kis kötényébe hámozta a gyümölcsöt, és mindenkinek adott belőle. A másik nagyanyám teljesen máshonnan jött: igazi úrilány volt. Amikor a háború után államosították nagyapám vagyonát, önkéntes száműzetésbe vonult: nem lépett ki többet az utcára. Nagyon erős hatással volt rám az ő tartása, az elhatározása, hogy ő a világból csak azt a részt szeretné befogadni, amit megszűr a család. Nem kért több borzalmat. Ez volt az ő veszteségfeldolgozása. 

Papír és textil

A könyvek és a textilek a kezdetektől jelen voltak az életemben, mindenkinek külön imakönyve volt, szabni-varrni is mindenki tudott. Szinte mindenből varrtunk valamit, apám például néhány óra alatt képes volt komplett öltözéket varázsolni nekünk. A jogi egyetemet végzett nagyapám pedig szenvedélyes író volt, számtalan színművet őrzök tőle ma is. Egyszer elkövettem egy csínyt. Volt egy kiállításom a Petőfi Irodalmi Múzeumban, kortárs és régi íróktól válogattunk szövegeket, amiket összefűztem textillel. A régi írók közé pedig becsempésztem nagypapa írásaiból is.

Megszédít a színház

Első osztályos voltam a zeneiskolában, és valahogy én lettem a főszereplője egy gyermekoperettnek. Az egyik bátyám a rajzszakkörben festette a díszletet, a másik a zenekarban ült: az egész iskola közös bemutatója volt ez a darab. Én ott akkor megszédültem ettől a légkörtől, ettől a „csinálástól”. Onnantól kezdve színházaknak akartam dolgozni, „csinálni” akartam, a megvalósítás jobban vonzott, mint kitalálni valamit. Így lettem játéktervező, majd jutottam el odáig, ami valójában mindig is vonzott, hogy jelmezeket készítsek.