Négy évvel ezelőtt hallottam először a nemzet­közi könyvajándéknapról, amely történetesen éppen február 14-re esik. Addig sem voltam nagy Valentin-nap-rajongó, de azóta a könyvek vették át a főszerepet ezen a napon (is).

Az ötlet egy amerikai könyvtárostól, Amy Broad­moore-tól származik, aki 2012-ben hétéves kisfia javaslatára elhatározta, hogy ezen a napon ne csak a szerelmeseket ünnepeljük, hanem a könyvek szeretetét is. Az önkéntes alapon működő szerveződés meghódította a világot, mára közel ötven országban hagyománnyá vált Nigériától Ukrajnán át Új-Zélandig. Magyarország annak idején az elsők között kapcsolódott be a programba, a Magyar Gyermekirodalmi Intézeten keresztül.

A feladat nemes és egyszerű – adjunk egy könyvet egy gyereknek. Akár személyesen, olyannak, akit ismerünk, akár inkognitóban, titkos küldetést teljesítve. Hagyhatunk könyvet nyilvános helyiségben, ahol sok gyerek megfordul (orvosi váróteremben, játszósarokban), vagy ajándékozhatunk jó állapotú köteteket könyvtárnak, kórháznak is. Ezen a napon gondoljunk azokra is, akik szívesen olvasnának, de nem áll rendelkezésükre megfelelő számú vagy színvonalú mesekönyv. Adományozhatunk például olyan szervezeteknek, amelyek használt könyveket juttatnak el rászoruló gyerekeknek.

Én minden évben más módját választom az „ünneplésnek”, de egyértelműen az első alkalom volt a legemlékezetesebb, amelybe a saját gyerekeimet is bevontam. Egy buszmegálló padjára tettünk egy mesekönyvet, benne egy kis cetlivel, amelyen ez állt: „Ma van a könyvajándékozás napja. Ez a könyv a tiéd. Jó szórakozást!” Izga­tottan lestük, vajon ki találja meg, és hogyan reagál. Hamarosan egy kisfiú érkezett az anyukájával, tétován körbepillantottak, majd felvették a könyvet és beleolvastak. Mosoly futott át az arcukon, és amíg a buszra vártak, le sem tették az olvasmányt. Mi pedig a búvóhelyünkön hurráztunk és éljeneztünk, hogy sikeres volt az akciónk. Nem is tudom, ki örült jobban, mi vagy a kisfiú. Talán éppen ez a lényege az ajándékozásnak.