A nyolcvanas években három évet vártunk, készültünk egy nyugati nyaralásra, ma akár másnapra tudunk repülőjegyet venni, szállást foglalni. A szüleink évekig álmodoztak vezetékes telefonról, a gyerekeink kétévente cserélik a saját készüléküket. A Jóbarátok epizódjait még az ezredfordulón is hetente sugározták, most egy komplett évadot le tudunk darálni egy hétvégén. Ez a tempó a munka világába, a szerelmi és baráti kapcsolatainkba is beszivárgott. 

A lassabb világban szocializálódott generációk elvárásai kevésbé sürgetők, a fiatalok azonban, akik beleszülettek abba, hogy a vágyaik­ gombnyomásra teljesülnek, egészen szédületes tempóban élnek. Ha megnézzük a tizenhat-tizenhét éves lányok Instagram-oldalát, nem egy olyan képet láthatunk, amelyen a szerelmükkel elegáns étteremben vacsoráznak, együtt nyaralnak, síelnek. Szabadidejüket úgy töltik, mint a szüleik fiatal házasként. A „gyorsan kell” kényszere a pályaválasztásban is megmutatkozik, sokan azért nem mennek egyetemre, vagy fejezik be felsőfokú tanulmányaikat, mert nem akarnak várni a pénzkereséssel. Látják, hogy a haverok már a húszas éveik­ elején kocsival járnak, „szórják a pénzt”, és ehhez képest túl nagy kontraszt „csóró egyetemistának” lenni. A cégeknél gyakran okoz generációs konfliktust, hogy az idősek szerint a fiatal munkavállalók nem nyugdíjas állást keresnek, hanem ugródeszkát, és ha nem jön hamar az előléptetés, vagy nem tetszik nekik a feladat, nem várnak türelemmel, hanem a jobb reményé­ben azonnal váltanak.

– A húsz éve született fomo (fear of missing out) kifejezés azokat a fia­talokat jellemzi, akik folyamatosan rettegnek, hogy kimaradnak valami izgalmasból – mondja Falucskai­ Henriett klinikai szakpszichológus.­ – Mindent látni kell, mindenről tudni kell, egy este muszáj három egymást követő buliba elmenni. Ennek következtében nem tudják beleengedni magukat az adott helyzetbe, mert a fejük máshol jár, mint ahol éppen vannak, az őrült tempó ellene megy a pillanat megélésének, a flow-nak. A közösségi média, a megosztási kényszer is ebbe az irányba taszít. Le kell fényképezniük, amit látnak, meg kell találniuk a legjobb szöget, a megfelelő beállítást, fel kell tölteniük az Instagramra, de nem élik meg a pillanatot. Ez a megszokás az ünnepekre különösen rányomja a bélyegét; egy születésnapnak, eljegyzési partinak, karácsonynak muszáj tökéletesnek lennie, ezért kevesen tudják élvezni magát az eseményt, csak amikor vége van, akkor eresztenek le. A párkapcsolatok terén is teljes a zűrzavar. „Randevúztunk, csókolóztunk, lefeküdtünk, ezt csináljuk egy hónapja, hol náluk alszunk, hol nálunk, de még nem döntöttük el, hogy együtt járunk-e­­.­”­ A korábban fordulópontnak számító eseményekre – csók, szexuális együttlét, minivakáció – hamar sor kerül, de kerülik az elköteleződést, a felelősségvállalást. Ilyenkor érdemes végiggondolni, a felgyorsult elvárásokat nem a másokhoz való hasonlítgatás okozza-e. 

Ma egy fiatalnak nem pusztán a saját barátaira van rálátása, hanem sok ezer kortársára, akiknek az életéből csak a filterezett, menő dolgokat, a sikereket látni a közösségi médiában, és ez óriási nyomást jelent. Ráadásul egy fiatal nőn ma elképesztő időkényszer van: tanulnia kell, hogy legyen jövője, de kezdjen el dolgozni, hogy el tudja magát tartani, közben ne égjen ki, találjon párt, és alapítson családot, mielőtt kifut az időből. 

ELFELEJTETTÜK, HOGYAN KELL

A türelem nagyon hasznos, ugyanakkor nehéz is, ezért erénynek tekintjük. Neel Burton Oxfordban oktató pszichiáter-filozófus szerint mára elfelejtettük, hogyan kell türelmesnek lenni. A társadalom mindennél többre értékeli az ambíciót és a cselekvést, de a türelemhez elengedhetetlen az én, a saját akarat és a vágyak visszatartása. Egy több millió internetfelhasználóra kiterjedő kutatásban azt vizsgálták, hogyan viselik az emberek a várakozást. Amikor nem indult el a lejátszani kívánt videó, a tesztalanyok fele tíz másodpercen belül elkapcsolt, ráadásul a gyorsabb, erősebb internet-hozzáféréssel rendelkezők vártak a legkevesebbet, vagyis a technológiai fejlődés valójában a türelmünket veszi el. A várakozás, még ha nagyon rövid ideig tart is, annyira elviselhetetlenné vált, hogy a gazdaságban külön szakemberek foglalkoznak a holtidő kiküszöbölésével. A statisztikák szerint a világban az online vásárlók negyvenegy százaléka elvárja, hogy huszonnégy órán belül megérkezzen a megrendelt áru. Ez még tíz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. 

Ahogy Neel Burton rámutat, a türelem úgy is felfogható, mint egy döntési probléma: ma megesszük-e a gabonát, vagy elültetjük a földbe, és megvárjuk, míg sokkal többet terem. Csakhogy az ősember nem földművesként, hanem vadászként, gyűjtögetőként élt túl, és a mai napig hajlamosak vagyunk rá, hogy a hosszú távú jutalmat feláldozzuk a rövid távú haszonért. Ezt bizonyítja a híres pillecukorteszt, amelyet a hatvanas-hetvenes években végeztek a Stanford Egyetemen. Több száz négy-öt éves gyereket teszteltek: a kicsik elé letettek egy szem pillecukrot, és ki-ki dönthetett, azonnal megeszi-e azt az egyet, vagy vár tizenöt percet, és akkor garantáltan kettőt kap. Negyven éven keresztül követték a kísérletben részt vevő alanyok életét, és az eredmények egyértelműen azt mutatták, hogy akik képesek voltak a vágyaik beteljesülését kitolni – ők sokkal kevesebben voltak –, azok jelentősen jobban teljesítettek az iskolában, valamint a munkahelyükön, kiegyensúlyozottabb volt a magánéletük.

BEHÚZZUK A FÉKET?

Ha végigtekintünk a világtörténelmen, egyértelműen kirajzolódik, hogy amikor valamilyen szempontból túlzásokba estünk, akkor megjelent egy nagyon erős igény a kiegyensúlyozódásra. Ez tetten érhető az időhöz való hozzáállásunkban is. 

– A slow movement törekvéseivel egyre több területen találkozunk – mondja Nemes László filozófus. – Magyarul is megjelent Carl Honoré Slow – A lassúság dicsérete című könyve, ami arról szól, hogy nagyon felgyorsult a világ, és ez veszélyes a boldogságunk­ra nézve. A lassulási szándék először az étkezést érintette, és ez is terjedt el a legjobban, a slow food megjelent az éttermekben és az otthonokban is; lassan főzzünk, lassan együnk, figyeljünk oda a részletekre. Ezt követte a slow travel, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy úgy is utazhatnánk, kirándulhatnánk, ahogy a kosztümös filmekben tették; vonattal, ráérősen, hiszen az utazás önmagában is élvezetet jelent. A slow science hirdetői szerint az állandó publikálási kényszer, a kapkodás, hogy minél gyorsabban eredményt mutasson fel egy tudós, elveszi a lehetőséget, hogy a kutatók elmélyüljenek, érdemben reflektáljanak egymásra. A lassú orvoslás hívei amiatt aggódnak, hogy az erőteljes gyógyszerezés és az azonnali sebészeti beavatkozások gyakran az időnyomásnak „köszönhetők”, mert az orvosok és a páciensek azonnali javulást akarnak, pedig bizonyos betegségek esetében idővel az életmódváltás is jó eredményt hozna.

A jelenlegi kánon azt mondja, hogy muszáj magunkat lelassítanunk, mert ezt a felfokozott tempót hosszú távon nem fogjuk bírni, a filozófus szerint azonban, amikor felgyorsult világról beszélünk, érdemes végiggondolni, vajon van-e az emberi életnek normál tempója.

– A nagy felfedezések idején kinyílt a világ, és ez megváltoztatta az időhöz való viszonyulást. Eleinte minden lassú volt, két-három évig tartott egy hajóút, aztán fokozatosan elkezdett gyorsulni az információáramlás, a leveleket váltott lovakkal vagy postakocsival is vitték. Nem mondhatjuk meg, melyik ponton volt a tempó normálisnak vagy ideá­lisnak nevezhető. Azzal, hogy kinyílt a világ, megnőtt az igény arra, hogy másokkal összeköttetésbe kerüljünk, ám ez időbe telt, és megkezdődött a várakozás. Vártak a levélre, vágytak rá, hogy elutazzanak. Ez a természeti népeknél nincs, őket nem hajtja a vágy, hogy kilépjenek a saját közegükből, nem várnak éveket, hogy beteljesüljön egy szerelem. Régen is megvolt az élet természetes ritmusával összefüggő körforgás: a magot elvetjük ősszel, tavasszal majd kinő, de ehhez nem kapcsolódott kínzó várakozás, mert mindenki tudta, hogy ennek ez a rendje. A gyorsulás, paradox módon, egyes esetekben épp a korábban megszokott tempóhoz vezet vissza.