„Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?” – lamentál Júlia Shakespeare leghíresebb szerelmi drámájában, és tulajdonképpen most én is ezt fogom tenni. Mert én is úgy gondolom, hogy amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos, tehát felesleges annyit küszködnünk bizonyos dolgok megfogalmazásával, a lényegen ez nem sokat változtat.

Szörnyethalni szebb, mint öngyilkosnak lenni?

Újságírói tanulmányaim során alaposan a fejünkbe vésték az eufemizmus nevű kifejezést, és azt, hogy ennek majd milyen jó hasznát vesszük, ha súlyosabb témákkal kell foglalkoznunk munkánk során. Emlékszem, a tanárunk hosszan arról beszélt, hogy ha például valaki öngyilkos lesz, azt majd mindig úgy írjuk le, hogy öngyilkosság helyett használjuk a tragikus hirtelenséggel fordulatot. Nekem ez valahogy már akkor sem stimmelt. Ha mindenki tudja, hogy ez ugyanazt jelenti, akkor miért kell így fogalmazni? És különben vajon mindenki tudja? Mert hogy nekünk elmondták az iskolában, az egy dolog, de vajon az olvasó honnan tudhatja biztosan, hogy mit jelent tragikus hirtelenséggel meghalni? Hiszen egy szívroham vagy egy halálos autóbaleset is tragikus hirtelenséggel következik be!

Csak nyilván azt könnyebb leírni, hogy XY közúti balesetben életét vesztette. Sőt, azt a bulvárosabb helyeken még szeretik is fokozni, és ha XY már a helyszínen életét vesztette, akkor simán leírják róla, hogy „szörnyethalt”. Ami

szerintem brutális kifejezés, és bennem olyan gondolatokat ébreszt, hogy az illető kínok között lehelte ki a lelkét. Mégis elfogadottabb, mint azt mondani, öngyilkos lett.

Értem én, hogy mindez kegyeleti okokból történik, illetve hogy a hír nem borzolja úgy fel a kedélyeket, de mivel elvileg mindenki tudja, hogy a két dolog ugyanazt jelenti, mindenki tudni fogja azt is, hogy az illető öngyilkos lett, és ugyanúgy elkezdődik a találgatás, hogy vajon miért tett ilyet.

A „nem tudok wc-re menni”, „fáj ott lenn”, „fel vagyok fújódva” nem sokat segítenek az orvosnak sem (Fotó: Getty Images)

Megnéztem, hogy napjainkban hogyan magyarázza az eufemizmus szó jelentését az internet, és döbbenetes választ kaptam. A wikiszótár szerint kellemetlen, durva hangulatú, illetlen szó vagy szavak helyett használt enyhébb kifejezés, körülírás, főleg a testi szükségletekkel, a nemi élettel és a halállal kapcsolatban. Azt is hozzáteszi, hogy a hölgyek előtt udvarias dolog eufemizmust használni.

Szóval itt tartunk. Nem elég, hogy

az ezredforduló után 23 évvel még mindig tabutémának számítanak a testi szükségleteink, a nemi életünk és a halál,

de ha nők vagyunk, akkor aztán végképp meg kell, hogy kíméljük magunkat attól, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban bármit is a nevén nevezzünk.

Névtelen tabuk

Tehát először is azért nem tudunk egy csomó dolgot megfelelő szavakkal illetni, mert olyan régóta és olyan eltökélten próbálja elsunnyogni a köznyelv a létezésüket, hogy végül tényleg elfogytak rájuk a szavaink. Ennek egyik legszélsőségesebb eredménye, hogy amikor orvoshoz fordulunk valamilyen panaszunkkal, nem tudunk értelmes felnőtt módjára megnyilatkozni az anyagcserénkkel és a nemi szerveinkkel kapcsolatos tüneteinkről.

Olyanokat mondunk, hogy „nem tudok wc-re menni”, „fáj ott lenn”, „fel vagyok fújódva”, de ezek meglehetősen elnagyolt leírások, amelyekből nem derül ki, hogy pontosan mi a probléma.

De még az sem, hogy nagyvonalakban mi. Szerintem ez életveszélyes, vagy ha nem is az, jelentősen megnehezíti az orvoslást. Külön nehezítő körülmény, hogy mivel „a hölgyek előtt udvarias dolog eufemizmust használni”, a mai napig nincs egy értékelhető kifejezésünk a női nemi szervre. Mondjuk most, hogy jobban belegondolok, mindez elmondható a férfi nemi szervről is.

Vagy itt van a már említett halál. Sajnos a családunk történetében szerepel egy kislány, aki egyéves korában meghalt. A társadalmi beidegződésnek eleget téve egy darabig én is kerülgettem a forró kását, és olyanokat mondtam, hogy „ő már nincs velünk”, aztán egy nap elegem lett és kimondtam, hogy meghalt. Talán furcsán hangzik, de olyan felszabadító volt.

Igen, meghalt, és igen, kimondjuk, mert ez az igazság, bármilyen brutálisan hangzik is (Fotó: Getty Images)

Igen, meghalt, és igen, kimondjuk, mert ez az igazság, bármilyen brutálisan hangzik is. Látom a környezetemben, hogy az emberek mit összehadoválnak, ha ki kell mondaniuk valakinek a halálát. Elment, mondják, ami még valamennyire érthető. Na de az elaludt?! Szegény gyerekek meghallják, hogy a nagymama örökre elaludt, aztán csodálkozik az egész család, hogy a gyerek elkezd rettegni az éjszakától és az alvástól. Szerintem ez sokkal megterhelőbb mindenki számára, mint kimondani a tényt, a lehető legegyszerűbb formában. Mert erre legalább van szavunk.

Régen rosszabb volt

Hogy valamit nem tudunk a nevén nevezni, annak az is lehet az oka, hogy változnak a társadalmi elvárások, és már kifejezetten nem szabad használnunk bizonyos szavakat. Ennek rengeteg előnye is van, hiszen például a fogyatékkal élők az elmúlt évszázadokban, de még az elmúlt évtizedekben sem sok empátiát kaptak az őket illető megnevezésekben. A „hülye” szó például egykor orvosi kifejezés volt, és létezett olyan iskola, amely a Képezhető Hülyék és Gyengeelméjűek Tanintézménye nevet viselte. Ehhez képest enyhébb kifejezésnek számítottak a később divatba jövő debil és idióta szavak.

Ilyen esetekben persze nagyon indokolt, hogy változott a szókincsünk, hiszen az is az akadálymentesítés része, hogy sértés helyett méltó módon nevezzük a különböző fogyatékosságokat és betegségeket. Persze a társadalmi beidegződések erősebbek, mint gondolnánk, ennek következtében gyakran halljuk azt a magyarázatot a lejárt szavatosságú szavak használatára, hogy

„dehát régen is így mondtuk, ez volt a normális”.

Ez igaz, ahogyan az is, hogy régen például rabszolgaság volt, és az volt a normális. De azért fejlődik a világ, hogy legalább utólag rájöjjünk: egyáltalán nem volt normális.

Horror virágnyelven

Visszatérve az eufemizmusokra, van azoknak egy igen veszélyes kategóriája is, amikor romantikus formába öntjük az olyan borzalmakat, mint a pedofília vagy a féltékenységi téboly.

Ameddig olyan szavakat használunk, mint a liliomtiprás vagy épp a szerelemféltés, addig nem fogjuk érezni ezeknek a rettenetes bűncselekményeknek a súlyát,

márpedig ez elengedhetetlen ahhoz, hogy változás történhessen. Emlékszem, kamaszkoromban mennyire tetszett az „üzletszerű kéjelgés”, amikor először hallottam ezt a kifejezést. Nem tudom, használatban van-e még, de hihetetlen, hogy egyetlen szókapcsolat képes arra, hogy fényévekre repítsen minket attól, amit eredetileg jelentene.

Teremtő aktus

Pénzszállító helyett értéklogisztikát mondani szerintem felesleges fontoskodás. Talán egy online társkereső applikációban jól hangzik, dehát annak pont az a lényege, hogy minden jobban hangozzon, mint amit valójában jelent. Nekem van egy teóriám, mi szerint ezt a fajta fontoskodva fogalmazást a multinacionális vállalatok céges kultúrája hozta be. Én például sosem tudom, hogy mit takarnak azok a munkakörök, amelyek az ilyen rendszerekben születnek, de van egy olyan sejtésem, hogy korántsem olyan egzotikusak, mint ahogy nevezik őket.

„Ha a dolgokat felszabadultan néven nevezhetjük – az jó – írja Ignotus Pál, a Nyugat alapítójának fia Fogságban című kötetében. – Jó, mert azt jelenti, hogy a dolgok egy adott értékvilágon belül létező konszenzus alapján egyértelműen azonosíthatóak.

A dolgok néven nevezése teremtő aktus. Értéket, biztonságot, szolidaritást teremt.”

Meggyőződésem, hogy a magyar nyelv bámulatosan kreatív, ezért csak rajtunk, felhasználóin múlik, hogy innovatívan és bátran bánunk vele, vagy továbbra is csak maszatolunk, és már azt sem merjük kimondani, pénzszállító.

Kiemelt kép: Getty Images