Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert amióta külföldre költöztek családjával, egyre súlyosabb, pszichés eredetű problémákkal kell szembenézniük.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Ősz óta élünk külföldön a férjemmel és két gyerekünkkel. A fiam hétéves elmúlt, a kislányom alig féléves. A fiam tavaly otthon végezte az első osztályt egy kedves tanító néninél, három percre a lakásunktól, óvodából ismert barátaival együtt. A kislányom születése kicsit megviselte, azóta sokkal többet bújik hozzám, ő is kisbaba akar lenni. Egyébként kedves a kicsivel, és otthon még rá is lehetett bízni. Eleinte itt is elég vidám volt, élvezte az új környezetet, az anyagi értelemben is kitágult lehetőségeket, de két-három hónapja aggasztó változáson esik át. A férjem kívánsága az volt, hogy ne veszítsen évet. Itt is másodikba írattuk, bár nem tudott angolul. (Angol nyelvű környezetben élünk.) Itthon pedig délutánonként a magyar anyagot vesszük, hogy ha egy év leteltével úgy döntünk, hogy nem hosszabbítunk, otthon tudja folytatni a harmadik osztályt. Az iskolában azt mondták: tudják biztosítani, hogy egy tanárnő korrepetáljon a külföldi gyerekekkel angolból, de szerintük Áronnak erre nincs szüksége, úgyis belefog jönni, és ők nem tartanák jónak, hogy a játéktól, sporttól, mozgástól a korrepetálásra elvegyük az időt. A férjem azonban – és ez némi feszültséget okoz köztünk – úgy véli, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni, és így Áron hetenként háromszor (ebből kétszer sport- illetve játékórák helyett) angolból is korrepetál.
Eleinte csak azt vettük észre, hogy visszahúzódó, feszült, aztán az a riasztó hír érkezett, hogy az iskolában dühkitörései vannak, s ilyenkor agresszív, majd itthon a kishúgát is gyötörni kezdte, kihúzta a kezéből, ha valamit megfogott, és élvezte, hogy sikoltozik, nyivákol. Többször szóltunk neki, hogy ezt ne tegye, aztán a férjem meg is verte. A helyzet nem javul, csak rosszabbodik. Az iskola pszichológusa kérte, hogy menjünk be hozzá, de a férjem erről hallani sem akar, legfeljebb engem küld, de a pszichológus ragaszkodik mind a kettőnkhöz. A férjem azt mondja, hogy sem ő, sem a gyereke nem hülye. Ő is feszültebb, amióta kint vagyunk, és nagyon ki akarja használni a helyzetet mindenféle értelemben. Bár sokkal többet keres, mint otthon, úgyszólván fukarrá vált, azt mondja, hogy ez a többlet csak látszólagos, és Áron ettől a szigortól is szenved. Mit tegyünk?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Levelét olvasva többször az volt az érzésem, hogy ön is pontosan tudja, mit kéne tennie, csak esetleg bizonytalan benne, vagy nem akarja a férjével fennálló véleménykülönbséget a feszült helyzetben fokozni.
Áronnal az elmúlt egy évben nagyon sok minden – túl sok minden – történt. Kishúga született. Hét év után most nem ő az egyetlen gyerek, és sokkal kevesebb jut neki az anyjából, mint a későbbiekben majd újra jutni fog. Elszakadt a tanító nénitől, az osztálytól, a barátaitól, kiszakadt egész megszokott környezetéből, és egy idegen nyelven beszélő, s így kezdetben teljesen érthetetlen, idegen környezetbe került. (Az idegen nyelv tartós, huzamos használata, még ha lassan belejön is a gyerek, önmagában is fárasztó, megterhelő.)
Azt hiszem, én semmiképpen nem írattam volna második osztályba, ahol ráadásul már egy éve összeszokott társaságban ő az új fiú, hanem elsőbe adtam volna újra, ahol a gyerekek többfelől jöttek össze, és még mindenkinek akklimatizálódnia kell. Ami pedig a délutáni magyar iskolát illeti, ebbe semmiképpen nem kezdtem volna bele. Így délután sincs mamája, aki netán sétál vele és a kicsivel, esetleg játszanak, mesélnek, hanem korrepetitora van.
Sokszor beszéltünk arról, hogy úgyszólván minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora.
Az ilyen helyzet mérgezi a szülő-gyerek kapcsolatot, és megfosztja a gyereket az otthon biztonságot adó hátterétől, az érzelmi biztonság táptalajától.
Nagyon egyetértek az iskola tanárnőjével: ne korrepetáljon Áron angolból! Fel fogja szedni a nyelvet a környezetéből, sokkal jobban és sokkal gyorsabban, mint ezt a felnőttek gondolnák. (Esetleg áthidaló megoldás lehetne, hogy időnként segít a tanárnő, hol kéthetenként, hol hetenként egy-egy délután, amikor Áron megkérdezhetne néhány dolgot, amit nem ért.) Áronnak sokkal nagyobb szüksége volna most a közös sportra és játékra.
Külföldön nehezen fogják megérteni – amit Magyarországon olyan sokan jól értenek –, hogy az apa nem akar elmenni a pszichológushoz.
Mindenki tudja ugyanis, hogy a hülyéken a pszichológusok, sajnos, nem tudnak segíteni, hanem éppen azokon, akik értelmesek, s minél értelmesebbek, annál inkább.
A fukarságról pedig Mérei Ferenc egy mondása jut eszembe: „Nem kell mindig jól járni.” Aki feszülten erre törekszik, az szinte biztos, hogy a végén mégse jár jól.
Az élet minőségét, az élet derűjét kellene előcsalogatni körülményeinkből, és amennyire lehetséges, megőrizni. Mert akkor igazán jól járnánk, s a család – és ezzel Áron – feszültsége is minden bizonnyal csökkenne. Hogy a verés ilyenkor nem segít – szerintem máskor se –, azt önök is megtapasztalták. Úgy van, ahogy írta: nem segít, csak ront a helyzeten.
Vegyék le a terhekből Áronról mindazt, ami levehető – még így is elég sok marad –, és kérjék a pszichológus segítségét, tanácsát a családi feszültség (az apai feszültség) enyhítésére is.
Nők Lapja 2000/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
