Nagyon szeretem a színházat. A kicsit, a nagyot, a hagyományost, az alternatívot, a szabadtérit, a magyart és a külföldit, a vidámat, a drámait és a zenéset.

Megadom a módját, elő nem fordulhat, hogy edzőcipőben menjek. Ők készülnek arra, hogy jövök, hónapokig próbálnak, szöveget tanulnak, a takarásban kéztördelve várnak a jelenetükre, sminkben, jelmezben, még szép, hogy megtisztelem őket azzal, hogy úgy megyek, mint egy vendégségbe. Hiszen oda megyek.

A bemutatókon kicsit én is izgulok, magával ránt a drukk, hogy ez most az első a társulatnak a közönség előtt, szorítok a kedvenc színészeimnek, el ne felejtsék a szöveget. Egyébként elképesztő számomra, hogy valaki kiáll a fénybe, és másfél óráig beszél a színpadon. Hogy tudja megtanulni? Köhög az úr az első sorban, csörög valaki egy papírral, egy fiatal lány valahol középen sutyorog a szomszédjával… Hogyan lehet mindezek ellenére nem kiesni a szerepből, és profin haldokolni / szerelmet vallani / szavalni? A magyar közönség állítólag hihetetlenül hálás, ha összehasonlítjuk más nemzetek nézőivel, ahogy mi tapsolunk, úgy nem tapsol senki. Nem vicc, magyar kutatók megállapították, hogy a spontán, lassú, szinkronizált taps néhány országban olyannyira ismeretlen, hogy más kultúrkörökből érkező nézők gyakran keresik, ki vezényli a taktust.

Örülök neki, hogy van nekünk a vastaps. Lelkesen csapdosom a tenyeremet, és próbálom kifejezni, hogy hálás vagyok, hogy erre a kis időre kiragadtak a világból, és egy másikat kreáltak nekem ott a színpadon. Hogy vendégül láttak, és szórakoztattak. Tanítottak, és hagyták, hogy másként nézzek egy darabra. Tapsolok, és érzem, hogy én irányítom a taktust.