Két-három évesen mindenhová magával cipelte a kis hegedűjét. Igaz, ez még csak egy játék hangszer volt, ami nem adott ki hangot. Mint minden kisgyerek, Kállai Ernő is édesapját utánozta, aki prímásként szintén össze volt nőve a hegedűjével.

– Kezdetben apukám tanítgatott, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem nagyon szerettem hallgatni rá, hatékonyabb volt, amikor a zeneiskolai tanár foglalkozott velem. Időnként nekem is mondogatni kellett, hogy gyakoroljak, kisgyerekkorban szerintem senki nem szeret hosszú órákat tölteni a hangszerrel. Később, amikor már vannak sikerélmények, illetve megismered és megszereted a zenét, akkor már magától értetődőbb a gyakorlás is. Nagyjából tizenkét évesen kezdtem rákapcsolni, akkor már én magam szerettem volna többet és többet tanulni – meséli Ernő.

A szülei és a tanárai látták benne a tehetséget, az ő hatásukra felvételizett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségek osztályába. Ezzel gyakorlatilag átugrotta a konzervatóriumot, és már ilyen fiatalon zeneakadémiai szinten, az ottani tanárokról tanulhatott.

NEW YORK, NEW YORK

A Juilliardot híres színészképzőként szokták emlegetni, ide járt például Robin Williams, Val Kilmer, Jessica Chastain és Kevin Spacey. Az 1905-ben alapított intézményben azonban a drámatagozat mellett nagyon erős a zene- és táncképzés is, ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy itt tanít Itzhak Perlman, akit korunk egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – hegedűművészeként tartanak nyilván. Vele találkozni különleges élmény, nála tanulni hatalmas kiváltság. Kállai Ernőnek ez is sikerült. Elmondása szerint már az is nagy dolog lett volna, ha csak öt percre összefuthat gyerekkori példaképével. Ehhez képest hat évig járt az osztályába. Ez egy többlépcsős sikersztori, amelynek már az első fokát sem könnyű teljesíteni. ­Perlman híres, hathetes nyári kurzusára több százan jelentkeznek a világ minden tájáról, és csak pár hely van az újoncoknak, a korábbi évek résztvevői ugyanis elsőbbséget élveznek. Ernő tizenhét évesen egy videófelvételt küldött magáról, és beválasztották a programba. Egy New York melletti kis szigeten, ­Shelter Islanden tartják a nyári képzést, ahonnan – már csak a földrajzi adottságok miatt is – nincs elszállingózás, a növendékek csak a tanulással foglalkoznak. (Más kérdés, hogy ki akarna egyáltalán elmenni onnan, ahol Itzhak Perlmantől tanulhat…) Ernő kétszer vett részt a nyári és kétszer a sarasotai téli kurzuson, amikor a mester azt tanácsolta neki, felvételizzen a Juilliardra, és dolgozzanak együtt egész évben.

– Így kerültem ki New Yorkba, húszévesen. Úgy tudom, előttem csak egy magyar hegedűs tanult ott, Korcsolán Orsolya. Az elején egy picit furcsa volt, kollégiumban laktam, meg kellett szokni. Szerencsére nem volt teljesen idegen a légkör, mert a Perlman-féle kurzusokról már voltak ismerős arcok. Aztán pár hónap alatt szereztem új barátokat is, és onnantól kezdve otthonosan éreztem magam – meséli.

ZSENI TESTKÖZELBEN

Persze mindenkit az érdekel, vajon milyen Perlmannél tanulni, hogy viselkedik a hétköznapokban egy élő legenda.

– Gyerekkorom óta hallgattam őt, szerintem nincs olyan hegedűs, akire ő ne lenne hatással. Amikor először találkoztam vele, tizenhét évesen, kicsit megijedtem, de ezen hamar átlendített, hogy nagyon közvetlen, jó humorú ember, akivel könnyen lehet beszélgetni. Hatalmas élmény volt tőle tanulni, és ha most belegondolok, tulajdonképpen a mai napig abból merítek. Vannak dolgok, amiket akkor nem is fogtam fel igazán, és csak most kezdem használni. Még mindig próbálom tökéletesíteni a játékomat azok alapján, amiket akkor javasolt. Ha most azt mondanák, hogy menjek vissza, és kezdjek nála elölről mindent, szívesen végigjárnám vele azt a hat évet újra – mondja Ernő.

Vajon nagyon sztereotip lenne a Juilliardot az amerikai filmek mintájára egy igazi „versenyistállónak” elképzelni, ahol minden növendék az első akar lenni, és foggal-­körömmel küzd azért, hogy jobb legyen a társainál? Mint kiderül, igen. Legalábbis Ernő tapasztalatai sokkal inkább egymás segítéséről szóltak.

– Természetesen mindenki a legjobb teljesítményt szerette volna nyújtani, de nem a másik kárán. Nem egymásnál akartunk jobbak lenni, hanem önmagunkhoz képest fejlődni. Nagyszerű zenész barátaim lettek onnan, mindig örültünk egymás sikereinek. Egy kiemelkedően pozitív légkörben voltam, amely Európában talán kevésbé hangsúlyos.