Már akkor tudtam, Szilviával találkoznom kell, amikor a levele első sorait elolvastam. „A válásunk idején bementem egy vendéglőbe, hogy kipróbáljam, milyen lesz a férfi nélküli életem. Feszengve üldögéltem, idegesen nyomkodtam a telefonomat, kínosnak éreztem, hogy magányos nőnek látszom. Szeretne rendelni, hölgyem? Vagy várjunk még az úrra? Mi, férfiak, néha késünk…, kedélyeskedett az ötvenes pincér. Úgy éreztem, röhög rajtam, mert itt ülök kifestve, kiöltözve, mégis magamban fogok vacsorázni. Égő! Ilyen voltam 2022-ben…”
Kell az ártatlan kislány!
– Huszonkét évesen mentem férjhez, nagyon szerelmesen. Nemcsak tetszett a hét évvel idősebb Péter, aki az első férfi volt az életemben, hanem tiszteltem is. Egy elegáns hotelban töltöttem a szállodai gyakorlatomat főiskolásként, ahol ő volt a legnépszerűbb kisfőnök, mégis felfigyelt rám, az önbizalom-hiányos, „semmi különös” lányra. Azt mondogatta, kiragyog az ártatlanságom a vendéglátóiparban edzett csajok közül. A bölcs nagymamám szerint csak kitörési lehetőség voltam számára, hiszen az esküvőnkig albérletben lakott évekig, velem pedig beköltözött a nagyi családi házába. Egy évig sem éltünk hármasban, mert a mamikám, az egyetlen őrangyalom meghalt infarktusban. Mintha nem akart volna asszisztálni az unokája házasságához…
Pedig Szilvi kezdetben boldog volt, úgy érezte, Péter magához emelte, legfeljebb akkor bizonytalanodott el, amikor a bálványozott férj kiütötte magát minőségi italokkal, amit a foglalkozásával magyarázott. A részeg napjairól csak egy ivócimborája és Szilvi tudhatott, mert Péternek fontos volt, hogy a külvilág konzervatív, családszerető férfinak tartsa. Ebbe belefért, hogy úgy éljen, mint egy pasa, ne foglalkozzon a háztartással, mert az a feleségek dolga, és kizárólag ő őrizze a családi kasszakulcsot, mert szerinte egyetlen nő sem ért a pénzügyekhez. Szilvi ma, ötvenkét évesen, biztos abban, hogy akadtak fordulópontok a házasságukban, amikor menekülnie kellett volna, de ő maradt. Ilyen volt az ezredforduló szilveszter éjszakája is, amikor be akarta jelenteni, hogy huszonnyolc esztendősen már nagyon vágyik gyerekre, de az akkor harmincöt éves férje meg sem hallgatta, önmagával volt elfoglalva. Ugyanis a német nyelvvizsgája birtokában, amit Szilvi rábeszélésére szerzett meg, remek állást talált magának egy klagenfurti haverja segítségével egy osztrák szállodában. Csakhogy hiába volt Szilvinek is vendéglátós végzettsége, neki egyelőre nem tudtak ott állást adni. Két lehetőség állt előttük: vagy együtt mennek Ausztriába, ahol Szilvi főhivatású feleség lesz, vagy itthon marad, hogy tovább dolgozzon abban a hotelban, ahol szerették, becsülték, és egy ideig távházasságban élnek.
Nem kell a kötöttség!
– Tapasztalatom szerint nagyon sok nő adja fel az álmait egy kapcsolat kedvéért. Persze vannak jó ellenpéldák, de a többség ma is olyan gyenge, mint én voltam a házasságomban. Például azon a szilveszteren rögtön rávágtam, megyek veled – mondja rosszkedvűen a kapucsínóját kortyolgatva. – Örültem, hogy a férjem karrierje meglódul, az anyagi helyzetünk fellendül, és azt hittem, izgalmasabb egy háztartásbeli feleség élete Ausztriában, mint itthon. Tévedtem! Ráadásul sokáig volt lelkiismeret-furdalásom, hiszen váratlanul mondtam fel az itthoni munkahelyemen, és ezzel nevetségessé tettem a főnök asszonyomat, aki barátnőm-pótanyám volt egyszerre, és a nyugdíjazásakor nekem akarta átadni a posztját. De én leléptem… Az ausztriai évek alatt mindössze egyetlen barátnőt sikerült szereznem, és persze sok felesleges kilót, de nem foghattam a kulturált, ám kétségtelenül zárkózott osztrákokra sem az elhízásomat, sem a házasságunk halk rohadását. Nem veszekedtünk, nem kiabáltunk, csak én egyre értéktelenebbnek éreztem magam, Péter pedig rájött, nem bírja a kötöttséget. Érdekesebb kiscsajoknak udvarolni, mint egy gyerekre vágyó, elhízott feleséggel törődni! Kategorikusan elzárkózott a gyerekvállalástól, mert külföldön minden drágább, a szülés is. Már betöltöttem a harminckilencedik évemet, amikor azt ordította részegen, hogy egy analfabéta nő is felfogta volna a helyemben, hogy ő nem hajlandó gyereket nemzeni ilyen mocskos világban, és ha nem szedem a fogamzásgátlót, elhagy! Ekkor döntöttem el, hazamegyek egyedül, hiszen megvolt a nagyimtól örökölt házam, de legnagyobb meglepetésemre Péter velem tartott. Pedig akkor már roncs voltam. Tétova, önállótlan, autót sem vezettem, hiszen a „drága férjem” elvitt bárhová, nehogy kimoccanjak a szorgos, buta cseléd szerepéből. Egyedül a nyelvérzékemet nem tudta elvenni tőlem, mire hazajöttünk, tökéletesen beszéltem németül, és magas színvonalra fejlesztettem az angolomat. Persze szerinte csak arra voltam alkalmas, hogy „hülye gyerekeknek” tanítsak nyelvet, de én, a trampli, nem használhatom a nyelvtudásomat elegáns szállodákban. Igen, akkor is kiléphettem volna ebből az önbecsülést gyilkoló kapcsolatból, amikor negyvenéves koromban végre hazajöttünk, de én még mindig gyáva voltam, megvártam, amíg a férjem hagy el.
