A Mediterrán magyar apa 1. részében a szülésre való felkészítésról volt szó, arról, hogy milyen kötelező tanfolyamon kell részt venni a leendő szülőknek, hogy a nőknek döntési szabadsága van, és születési tervet kell készíteni – mindezt a partnerrel karöltve…
„Menjünk! Menjünk! Nagyon fáj!”
Körülbelül hajnal egy óra lehetett, amikor már semmi sem csillapított Glória fájásain. Azok egyre erősebben és sűrűbben jelentkeztek. A pocaklakó Emma már tűkön ült, most már tényleg közeledett a szülés.
Órákkal korábban még teniszlabdával masszíroztam Glória hátát, miközben a nagy gumilabdán vette fel a begyakorolt pozíciókat. Ahogy tanultuk. Odafigyeltünk a légzésére is. Azonban most mindez már mit sem ért.
„Ezt már tényleg nem bírom! Nagyon fáj!”
Miközben a liftet vártuk, gyorsan átfutottam a sárga papírt, amire a fontos teendőket írtuk fel. Azt gondoltam, hogy remegni fognak a kezeim, azonban megőriztem a hidegvérem. Tudtam a dolgom, hiszen az elmúlt hónapokban ezekre az órákra készültünk. Elhúztam a táska cipzárját. „Jó, megvan az öt darab, apróra vágott cetli.” Rajta nyomtatott betűkkel: EMMA PÁLL CIRERA. Abban biztos voltam, hogy a második vezetéknevét (melyet Glóriától örökölt az itteni szokás szerint) helyesen anyakönyvezik, viszont féltem, hogy a nagy rohanásban lemarad a Pállról az ékezet.
Az egyik utolsó randinkra menet Emma születése előtt. Ekkor még mosolyogtunk a liftben (Foró: a szerző sajátja)
Mire kiértünk az utcára, Glóriának már 30-40 másodpercenként voltak fájásai. Mászás indul! A kórház légvonalban csupán 300 méter, de a leküzdendő táv felért egy fél Himalájával. Pontosabban egy teljes Himalájával, mert négy órával korábban már egyszer megmásztuk ugyanezt az emelkedőt. Akkor hidegzuhanyként ért minket az ügyeletes orvos ítélete: „Itt még nem lesz szülés, ez akár öt nap, vagy egy hét is lehet.”
„Madre mía!” – fújtuk egyszerre Glòriával, ki-ki a saját nyelvén. Azóta viszont eltelt pár óra, és sok minden felgyorsult. Emma egyre türelmetlenebbül jelezte, hogy szeretne átköltözni a kényelmes burokból a mi világunkba. A csúcstámadást nagy lendülettel kezdtük, de pár másodperc múlva az éppen soros fájás miatt megtorpantunk. Egymásba kapaszkodva botorkáltunk az úti célunk felé. A szemem sarkából láttam, hogy egy mellettünk elhaladó úr csak legyint a részeges fiatalok láttán. Szombat éjjel volt.
A kishitű ember azt képzeli magáról, hogy az ilyen, valódi téttel bíró pillanatokban majd berosál. Hát nem. Intenzív optimizmus járt át.
„Egyszer – gondoltam – biztosan felérünk az emelkedő tetejére. Sőt, még jó is lesz, hogy emelkedőn kell felsétálnunk a szülés előtt, majd gyorsabban kibújik tőle Emma – okoskodtunk pár héttel korábban. Felfelé kaptatva már mosolyogni sem volt erőnk ezen a badarságon.
Ha kell, akkor fájdalomcsillapítás
„Negyven percet kell várnunk az ügyeleten, mire bejutunk a vizsgálóba?! ”– mérgelődtem. Aztán az órámra néztem és láttam, hogy még csak hat perce érkeztünk. Glória már olykor-olykor kiáltott a fájdalomtól. Gyors adatfelvétel, majd be az ügyeleti rendelőbe! A műszerek által mért eredmények megerősítették, hogy Emma most már tényleg ki szeretne jönni. Nem lebecsülve a modern technológiát, de Glóriára ránézve, ezt én már az utunk alatt is megállapítottam.
„Kérem öltözzön át, tegye be az összes holmiját a szekrénybe, majd zárja azt kulcsra. Jelentkezzen, ha készen van. A felesége már várni fogja a szülőszobában.”
Bár az iskolában mindig fél perc alatt öltöztem át, ha focizásról volt szó, most, új rekordot döntöttem.
Csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha Emma pont most repül ki a világba, én meg lemaradok róla. Mikor elkészültem, sprinteltem a szülőszobához, ahol az ápolónő annak ellenére is kedvesen nyitott ajtót, hogy úgy tizenötször koppinthattam.
„Nem fog ráismerni a feleségére.”
„Jaj – gondoltam. De aztán folytatta – megkapta a fájdalomcsillapítót.” És tényleg. Glória a rá jellemző, de már órák óta nem látott mosollyal integetett nekem, és én melléültem. Rég eltervezte, hogy ha elviselhetetlen fájást érez majd, akkor egyből kérni fogja a fájdalomcsillapítót. „Fú, ez varázslat” – nyugtázta, hogy jól döntött.
Az apafotel (Fotó: a szerző sajátja)
A következő órák a várakozás órái voltak. Bár a monitor egyértelműen jelezte, hogy nemsokára eljön az idő, Glória mégis nyugodtan aludt. Én az apafotelben várakoztam feltett lábbal, két méterre Glóriától. Nem akartam elaludni. Milyen dolog lenne már, ha az orvosnak kellene felébresztenie, hogy születik a lányom…
Csend. Gépek ütemtelen csipogása. Békés szuszogás. Hát ilyen lenne egy szülés?
Hajnal négy és öt között belépett a szobába a szülésznőnk, Marina doktornő. Ez mindkettőnket megnyugtatott és egyben meg is lepett, mert szombat lévén azt hittük, hogy az éppen ügyeletes orvos fogja majd Emmát világra segíteni.
Apás szülés
„Rendben, Glória, akkor gyerünk!”
A nyomást együtt csináltuk öten: Glória, Emma, én, Marina doktornő és az ápolónő. Centiről centire hoztuk Emmát a világra. Végig Glória szemébe néztem, mígnem egyszer maga mellé hívott a szülésznő: „Nézd Dávid, itt van Emma hajacskája.” Megtapintottam Emma kis haját, és nyomban hevesen meséltem Glóriának, hogy Emma gyönyörű, és már majdnem kint is van.
Teltek a percek, és rohamosan haladtunk a cél felé.
Már kint a homloka!
Kint a feje!
Mindjárt kint van!
Hopp! ITT VAN EMMA!!!
Édesen nyöszörgő sírás, és a pöttöm Emma már Glória mellkasán, én pedig óvatosan ölelem át mindkettejüket.
Természetesen rögtön eltört nálam a mécses, és csak körülbelül két-három perc múlva szedtem össze magam, mikor segítettem megmérni újdonsült Emma lányomat. Azelőtt a test-a-testhez metódus szerint rajtunk volt Emma, csak velünk érintkezett.
Az orvosi csapat türelmes és vidám volt. Elvégre szombat hajnal volt…
Három nap a kórházban
A következő három éjszakát egy kényelmes szobában töltöttük hármasban. Emma végig velünk volt, egy percre sem vitték el tőlünk. Ez nagyon jó érzés volt. Bár mindannyian alaposan elfáradtunk az elmúlt éjszaka, aludni még nem tudtunk. Körülbelül 30 percenként jött egy-egy szakember, hogy megtanítson nekünk alapvető dolgokat: a szoptatást, pelenkázást vagy a köldökcsonk-tisztítást. Őszintén szólva, egyet-kettőt boldogan elhalasztottunk volna pár órával. Glória kimerült volt. Én is elfáradtam.
„Még nekem is jutott egy kanapé, melyen remekül aludtam” (Fotó: a szerző sajátja)
A szoba az újszülött és az édesanya igényeire volt szabva. Még nekem is jutott egy kanapé, melyen remekül aludtam. Hát persze, hogy remekül – pár órája született meg a lányom! A két fekhely között félúton volt egy telefon is: bármi kérdésünk volt (például, hogy biztosan nem alszik túl sokat Emma? vagy, biztosan nem alszik túl keveset?) azonnal ott termett a segítség. Próbáltunk ezzel nem visszaélni. Rengeteget tanultunk a nővérektől.
A biztosításának köszönhetően Glóriának még teljes ellátás is járt, én pedig a kórház menzáján ettem. Ebéd közben folyamatosan tudósítottam a családomat Emma étvágyáról vagy az első tüsszentéséről. Glória családját nem kellett tudósítani, mert
jöttek sorban meglátogatni a pár órás Emmát. A spanyoloknál ez így szokás.
Ing fel, gyors arcmosás. És osztozás egymás örömében. Még ha zavart volna is, hogy minek jönnek ilyen hamar minket látogatni, ahogy láttam a szemüket, nem tudtam rájuk haragudni.
Indulás haza, kezdődik a kaland! (Fotó: a szerző sajátja)
Nem volt ám minden fenékig tejfel! Emma ugyanis besárgult. Az orvos elmagyarázta nekünk, hogy ez gyakori az újszülötteknél, és felvázolta a menetrendet: minimum plusz egy éjszaka a kórházban, és folyamatos lámpakúra. Nem esett jól az egynapos Emma szemét lefedni, de tudtuk, most ez szolgálja az ő érdekét.
Rengeteg papírmunkával járt ez az újonnan jött helyzet, ugyanis Emmának még nem volt biztosítása. és anélkül egy vagyon lett volna minden további kórházban töltött perc. Akkor még nem beszéltem magabiztosan spanyolul, így fel-alá rohangáltam a földszint és a harmadik emelet között, és postásként vittem a hírt Glória és az ügyintéző között. Olyan sebesen, mintha kutya üldözne. Aztán ez is megoldódott. Emmát felvették a családi biztosításba.
Hazatér a család
A kúra jól sikerült, és három nap után, pár nappal Szenteste előtt indulhattunk haza. A nappaliba érve egy pillanatra megilletődve összenéztünk Glóriával: innentől akkor nincsenek velünk a segítők a kórházból, tehát csak magunk vagyunk, hogy felneveljük Emmát? Aztán összemosolyogtunk, és Glória suttogva így szólt: itt van a lányunk!
A szüleim és a testvéreim az első repülővel eljöttek minket meglátogatni. Korábban rengetegszer elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha a szüleim a kezükben tartják az én gyermekemet. Most ez testet öltött. Igaz érzések kavarogtak bennem.
A karácsonyfát már Emmával együtt díszítettük, és hivatalosan is megkezdődött az apasági és anyasági szabadságunk.
Mindkettőnknek egyenlően 16-16 hét állt a rendelkezésére. Glóriával felváltva, sokszor átfedésekkel és rengeteg logisztikával, én összesen fél évet voltam otthon Emmával.
A következő cikkben erről az időszakról, vagyis az apasági szabadságomról fogok mesélni.
Kiemelt kép: Canva/nőklapja.hu
