Manapság az egyik legégetőbb társadalmi probléma a lakhatási válság. Nem csak Magyarországon okoz gondot, hogy egyre több család számára válik teljesen elérhetetlen céllá, hogy saját ingatlanja legyen. Portugáliában, Törökországban és Luxemburgban is egyre nagyobb méreteket ölt a lakhatási válság, amire, úgy tűnik, képtelenek bármilyen megoldással szolgálni a döntéshozók.

Globálisan elmondható, hogy a társadalom egy nagyon-nagyon szűk felső rétege egyre több ingatlanra tesz szert, míg sokak számára csupán álom marad egy kicsike garzon is. Ezeket a gazdagok által megvásárolt lakásokat és házakat a tulajdonosaik (vagy ki sem adják, vagy) azoknak a szegényebbeknek adják bérbe, akik nem tehetik meg, hogy saját ingatlant vásároljanak. Az egyre magasabb bérleti díjak és az egyre kevesebbet érő fizetések mellett pedig lassan már nem is marad esélyük erre. Közben a meglévő magas bérleti díjak beszedéséből újabb ingatlanok vásárlására nyílik lehetősége a gazdagoknak – és a kör bezárul.

Világszerte egyre mélyebb a szakadék szegények és gazdagok között.

Hiába gondoltuk évtizedekkel és évszázadokkal ezelőtt, hogy a szép reményű jövőben eltűnnek (vagy legalábbis minimálisra csökkennek) ezek a különbségek. 2024-et írunk, és nem közelebb, hanem épp hogy egyre távolabb kerülünk egymástól – nem csak gazdasági értelemben.

Bár régen sem volt könnyebb az élet (sőt! És ezt ne felejtsük el!), mindenképp a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb dobása volt a lakásépítési program. Ennek keretében születtek sorra a sokak által szeretett, mások által megvetett Kádár-kockák és a városi panellakások. Bár ennek a nagy sikerű lakhatási programnak, mint utólag kiderült, óriási ára volt, kétségtelen, hogy magyar családok százezrei jutottak ezekben az időkben saját ingatlanhoz.

A múlt héten egy konkrét település, nevezetesen Baja lakosságának öntevékeny lakásépítési akciójáról közöltünk egy írást 50 évvel ezelőttről, egy 1974-es Nők Lapjából. Most ennek folytatását hoztuk el olvasóinknak. Bizonyára közöttük is sokan vannak, akik szintén részt vettek efféle lakásépítési programokban; talán ezt a cikket is abban a házban olvassák épp, amihez az alábbiakhoz hasonló úton jutottak hozzá.

Nők Lapja 1974/8: Lakás fiataloknak – 2. rész

A legdrágább ifjúsági szövetkezeti lakás (Baján) most 237 ezer forint, plusz 25 ezer a hozzá tartozó garázs. De a garázs megvétele nem kötelező. A lakás kétszobás, gardróbos, a konyhája nagyobb, mint a házgyáriaké, és van rendes kamrája is; teljes alapterülete 54 négyzetméter.

A (bajai) józsefvárosi ifjúsági szövetkezeti lakótelep különlegessége, hogy az építtetők félkész házakat vesznek át. Az építőközösség szerződést köt valamelyik kivitelező vállalattal (akár maszekkal), az pedig elvégzi az alapozást, felhúzza a falakat, behelyezi az ajtókat-ablakokat, aztán veszi a kalapját. Minden további munka: a belső-külső vakolás, az úgynevezett szakipari munkálatok, tehát a kő- és csempeburkolatok elkészítése, a parkettázás, mázolás, festés, víz-, gáz- és villanyszerelés már „házilagos” kivitelezésben készül. Ki-ki saját lakását fejezi be, a közös területeket (pince, lépcsőház stb.) pedig közösen.

Íme a „csoda” közelről

Hományi Kálmán az egyik befejezés előtt álló kétszobás lakás tulajdonosa. Energetikus a DÉMÁSZ-nál, a felesége felszolgáló a Mini presszóban.

Ketten együtt körülbelül ötven évesek és hozzávetőleg 4–4 és fél ezer forintot keresnek. Hároméves házasok, albérletben laknak, a szobáért havi 600 forintot fizetnek.

Rományi Kálmán a munkahelyétől kapott 80 ezer forint hosszú lejáratú lakásépítési kölcsönt, vállaltak két gyermeket, így 60 ezer forint szociálpolitikai kedvezményben részesültek. Az építkezésbe 22 ezer forinttal léptek be. Vállaltak továbbá 1200 munkaórát, a fiatalember múlt év júliusa óta (akkor vették át az épületet félkész állapotban) minden nap, a fiatalasszony minden másodnap munka után kezeslábast ölt. Addig dolgoznak az épületen, míg be nem sötétedik, illetve míg bírják, derékkal, szusszal. A lakásukat február első napjaiban láttam, akkor már elkészültek a mázolással, sőt a meszeléssel is, a falakra a színt kellett már csak felrakniuk és a parkettát lefektetni. Csiszolnak, lakkoznak, és márciusban beköltöznek.

Miután megnéztük a lakásukat, a Mini presszóban telepedtünk le. Arra számítottam, hogy elpanaszolják majd, mennyit szenvedtek a nagy augusztusi-szeptemberi kánikulában és a novemberi mínuszokban, de erről itt egy szó sem esett. Azt mondták, hogy szerencsésen „állt össze” a közösségük, a tizenhat új lakás tulajdonosa között csaknem minden szakma képviselve van: kőműves, víz-gázszerelő, villanyszerelő, lakatos, úgyhogy bőségesen tudtak egymásnak segíteni. Sőt, mondták nevetve, még a két „házi” főkönyvelőjük is kitanult menet közben néhány szakmát.

Természetesnek veszik ezt, nem is pazarolnak rá több szót. Közöttük magam is természetesnek éreztem, hogy nem siránkoztak és nem vártak a készre. A továbbiakban már arról beszélgettünk, hogy a fiatalember hogyan tanul majd tovább, estin vagy levelezőn: – Addig kell tanulnom, míg nem bőg a gyerek… – mondta. Hát persze, kettőre „szerződtek”.

Mini – maxi

És íme, Pesten meg azt hallom, hogy Zuglóban kulcsátadásig felépült egy 270 lakásos minigarzonház, s alig tudták a lakásigénylőkkel elfogadtatni. Akadtak, akik kereken visszautasították. A legelképesztőbb válaszok: „Minimum másfél szoba, amire igényt tartok”. „Hogyne, hogy ezzel egy életre eljátsszam a nagyobb lakásra a lehetőségemet…”

Milyen is ez a minigarzon? Valóban mini: egy 22 négyzetméter alapterületű szoba, egy pici előszoba, beépített garzon főzőfülke faliszekrénnyel gardróbszekrény és egy normál méretű fürdőszoba.

A lakás teljes alapterülete 28 négyzetméter. Nem sok. De előállítási költsége se sok: nagyjából egy „rendes” lakás fele. Ennek megfelelően a rezsije se sok: havonta körülbelül 160 forint.

Sejtelmem sincs, kik utasították vissza. Vannak-e közöttük al- vagy társbérlők, szülőkkel egy fedél alatt szorongó fiatal házasok. Az albérlők mennyit fizetnek az albérletért? A társbérlők megjárták-e már az ideggyógyászatot? De hát eszemben sincs gúnyolódni, a visszautasítások indokai között lehettek nagyon is nyomósak.

Két külső kerületünk tanácsa (Rákospalota és Újpest) viszont minden különösebb indokolás nélkül kijelentette: szó se lehet arról, hogy épülő lakótelepeire minigarzon házakat tervezzenek. „Nem kívánjuk a kislakások számát szaporítani.”

A minigarzon felett viták dúlnak, sok az ellenzőjük. Azt mondja erről a tervezőmérnök (a minigarzonok és a nyugdíjas házak tervezője), Újhelyi Jenő:

— A minigarzon ellenségei félreértik vagy rosszul értelmezik ennek az új lakástípusnak a rendeltetését. A minigarzon — a mi elképzelésünk szerint — nem arra hivatott, hogy végleges keretet adjon egy család életének. Hanem arra, hogy kezdő, kispénzű fiatalok megvessék benne jövőjük alapjait. Két szerelmes fiatal ne férne el — és meg — egy huszonnyolc négyzetméteres lakásban?! Sőt, ne nevelhetné itt az első gyermekét 2–3 évig? Szülőktől, házinéniktől, társbérlőktől függetlenül?!

— A minigarzon nem egy egész életre szól, még csak nem is évtizedekre. Csupán néhány évre, míg a fiatalok erőt gyűjtenek a továbblépéshez. Kevés ember vagy család éli le az életét egyetlen lakásban. Változnak a körülményei, az igényei, de megváltozhat a család összetétele is.

— A minigarzon házak elterjedése bővítené a lakásválasztékot, mint ahogy a nyugdíjas házak és a szobabérlők házai is bővítették, s ezeket szinte ellenvetés nélkül fogadták. A választék bővítése lehetővé tenné a szabadabb lakásgazdálkodást; nem biztos, hogy pillanatnyilag minden lakásigénylőnek másfél, két- vagy háromszobás lakásra lenne szüksége. Nem állunk olyan jól, hogy a maximális igényeket maximálisan tudnánk kielégíteni. Az albérlet vagy a szülőkkel együttlakás és az önálló (már több gyerek nevelésére is alkalmas) lakás között miért ne lehetne még egykét lépcsőfok?

Ezeken a „lépcsőfokokon” már természetesen mindenkinek önállóan kell (vagy kellene) fölfelé lépegetnie.

Terv a fiókban

Van a tervezőknek még egy másik álmuk is. Sajnos, valóban csak álom. Ez a „kollektív” ház.

A „kollektív ház” éppúgy önálló lakásokból állna, mint bármelyik régebben vagy újabban épült lakóház. De lennének különféle közös helyiségei, mint például: klubszoba, ahol tévézni, rádiózni, kártyázni lehet, mosoda automata mosógépekkel és centrifugákkal (közös tulajdonban), barkácsoló helyiségek azoknak, akik szeretnek mindent maguk megbütykölni, és gyermekmegőrző, ahová a szülők beadhatnák a gyerekeiket, ha szórakozni, tanulni vagy egyszerűen csak pihenni akarnak.

Egy ilyen házat terveztek egyik Pest környéki gyárunk rendelésére. A megrendelő elnézően mosolygott a naiv elképzelésen. A terv bekerült az íróasztalfiókba, és ma is ott van.

Az építészmérnököknek ez a „merész” álma eddig még mindenkiből csak elnéző mosolyt váltott ki. Hiába magyarázták: a lakást, a családi életet szeretnék tehermentesíteni.

Feltétlenül szükséges, hogy minden lakásban legyen mosógép és centrifuga? Ha apuka este meccset akar nézni, a másfél szobás lakás hálófülkéjében a kisgyereknek is végig kell hallgatnia a szurkolók ütemes buzdítását?

Miért kell esténként átalakítani a konyhát műhellyé, ha a férj egy új könyvespolcot barkácsol? Vendéget miért csak a lakásban lehet fogadni, miért ne lehetne a klubszobában, ahol senkit se zavar, ha a társaság hangulata (és hangereje) emelkedik? Miért ne fogadhatna fel húsz fiatal házaspár havi kétezer forintért egy nyugdíjas pedagógust, hogy ügyeletet tartson a gyerekmegőrzőben? Miért ne lehetne az otthon az, aminek lennie kellene: meghitt fészek, a legintimebb családi élet kizárólagos színtere?

Nem. Azért, mert nem. Csak.

Az a legfurcsább, hogy a „kollektív” ház gondolatát még a fiatalok is elutasítják. Jó néhány ankét tapasztalatai bizonyítják ezt. Ugyanezeken az ankétokon viszont számtalanszor elhangzik, milyen rideg az új lakótelepek légköre, milyen önző, befelé forduló életforma alakul itt ki, a lakók alig ismerik egymást. Minden közösen elvégzendő munka csak várat magára…

Az építészek álma és a bajai tapasztalatok nem csupán a jegyzetfüzetemben kerültek együvé. Hajlok afelé, hogy

a jövőt álmodó tervezőinknek az önerejükből fészket rakó fiatalokkal kellene összetalálkozniuk.

Azokkal, akiket a közös gondok, a közös munka közösséggé formált.

Azt mondja Papp Péter, a bajai városi KISZ-titkár, hogy a közösségekben épült új lakótelepek sajátosságai közül nem tudja, mit is említsen nagyobb hangsúllyal. Az ott lakók önzetlenségét? Összetartását? Vagy azt, hogy egymást továbbra is segítve milyen szépen boldogulnak? Hogy milyen sok ezeken a telepeken a gyerek? (Mellesleg az autó is.)

Zsigmondi Mária

Szeretsz nosztalgiázni? Itt böngészheted a Nők Lapja archívumát.

Nők Lapja 1974/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum