A képre kattintva galéria nyílik!
– Professore! Buon giorno! – a kiabáló kiskölyök elszaladt, annyi időm sem maradt, hogy megnézzem, milyen mesefigurának öltözött be. A hétvégén rendezett karneválon voltam a barátommal. Mondanám, hogy egy középkori faluban jártunk, de valójában egy 3700 fős településen. Azért tűnik úgy, hogy itt megállt az idő, mert a meredek, szűk utcákat málló vakolatú, régi épületek szegélyezik. Szieszta idején minden bolt bezár. És mindenki ismer mindenkit.
A barátom itt lakik, de egy még ennél is kisebb, közeli község iskolájában dolgozik. Hat- és nyolcfős osztályokban is tanít. A farsangoláson természetesen részt vettek a tanítványai is. A főtéren folyó mulatság zenéjét túlkiabálva mutatkoztam be nekik. Viszonzásképp megilletődve sorolták a neveiket, mielőtt ismét belevetették magukat a forgatagba. A barátom fogta a fejét:
– Ugye tudod, hogy jövő héten az egész iskola rólad fog beszélni?
Külföldi vagyok, és furcsa a nevem. Lilla olaszul orgonát jelent, de érthetik alatta a lila színt is. Mivel a hétvégéket, amikor nem dolgozunk, gyakran a barátomnál töltöm, jártunk már a helyi színházban is. Havi egyszer rendeznek előadást, ezúttal Shakespeare A vihar című művét értelmezték újra. Tetszett a darab, pedig nem értettem mindent – főleg a velencei dialektusban elhadart részek okoztak gondot.
Az előadás és a karnevál azonban egy dologra biztosan jó volt a többi helyi ünnephez hasonlóan: összehozta a közösségeket. Mert itt az emberek még beszélgetnek, pletykálkodnak, és bíznak egymásban. A minap nem volt nálunk elég készpénz, de a pizzériás nevetve erősködött, ne aggódjunk, majd legközelebb megadjuk a tartozást. Vagy amikor először jártunk itt: szállást kerestünk a barátomnak, és egy borzasztó lakás megnézése után fáradtan tértünk be a bárba ebédelni. Szóba elegyedtünk a mesterszakácsnővel. Amikor Francesca asszony megtudta, hogy a professzor lakásnézőben van, megjegyezte: egy ismerőse épp albérlőt keres, megadja az elérhetőségét.
A cikket most ennek a lakásnak a kanapéján írom. Mesebeli hely egy régi palazzo legfelső emeletén. A tetőről tetőkre látni, a település egyik legmagasabb pontján vagyunk. Éjjel csillagos az ég, hajnalban ködtakaró ül a völgyre. És csend van, valódi csend! Ám az élet nem csupa „dolce vita”. Bármilyen romantikusan is hangzik egy történelmi épületben lakni, a hétköznapokat olyan nem éppen apróságok nehezítik, mint a fűtés- és vízhiány. A ház magas fekvése miatt sokszor nem elég erős a víznyomás, ilyenkor a radiátorok sem működnek. Márpedig ez télen probléma. Mert igaz, hogy hó helyett eső esik, de azért hideg van.
Úgy érzem, jellemző az olaszokra az arte di arrangiarsi, a megküzdés, a jég hátán is megélés művészete. Ennek jegyében született a szegény konyha, a cucina povera sok gyöngyszeme, például az egyszerű, mégis ízletes tésztafogások. De nekem a mulatságaik is a túlélésre való játékos törekvést tükrözik. Semmiből építeni valamit; jól érezni magunkat a rossz körülmények ellenére is.
Visszatérve a karneválra, amikor megtudtam, hogy különböző kocsikkal fognak felvonulni, szekerekre számítottam. Ehelyett valódi autókra és traktorokra konstruált majom, óriáspanda, jósnő fogadott. És a fentiek a szolidabb témák közé tartoztak, más kocsik a világ aktuális történéseire reflektáltak. Szokták díjazni a kocsik építőinek kreativitását, a csapatok karneválon való jelenlétét, zenéjét, produkcióját. Kora délutántól sötétedésig tartott az őrület, konfettit szórt, táncolt a jelmezes tömeg. Hazafelé betértünk Francescához, aki, mi mást, farsangi finomságokat készített erre a napra: ropogós csörögefánkszerűségeket (chiacchiere) és cukorba forgatott, rumos golyókat (zeppole).
Mindeközben a barátom mesélte, hogy az iskolában kibújtak a földből a gyerekek által ültetett tulipánok első hajtásai. És a hegytető házikójában egy másik növény is nődögél: a késő ősszel ültetett mandula. A tavasz és az arrangiarsi ígéretét hordozzák.
Gősi Lilla
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/9. lapszámában jelent meg. Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai
