Miért féltem volna az öregedéstől? Láttam Dédit, ahogy angyalfehér hajával, kis bödönnel a nyakában szedi a málnát, vagy nádszékében ülve mesél nekünk belefeledkezve egy régi történetbe a verandán. Azt gondoltam, én is pont ilyen akarok majd lenni, ilyen nyugodt, kedves és szép, ha kilencvenéves leszek. Láttam Nagypapát is, ahogy velem együtt fut a villamos után, Nagymamát, ahogy biciklire pattan, és nap mint nap kiteker a városszéli kiskertbe. A vidámságuk olyan melengető volt, mint a tavaszi napsütés az arcomon.
Később, sokkal később láttam csak a fájdalmat, amit nem lehet kikerülni, és a küzdelmet, amit nem lehet megnyerni. Mégis, azt gondoltam, rendben. Ha elérem azt a bölcs derűt, amit ők elértek, ha megélem mindazt, amit ők megéltek, ez még mindig fair play.
Arra viszont nem számítottam, hogy lesz egy szakasz, valahol középen, ahol az élet hol könnyedebb, hol veszélyesebb kocsikázásból egyszer csak lélekrázó roncsderbivé változik. Az életközépi válságról ugyan már tizenévesen hallottam, de akkoriban még úgy beszéltek erről az emberek, mint jól szituált ötvenes férfiak kínos hóbortjáról, akik úgy érzik, nekik jár még egy kis száguldás, Porsche, szerelem.
Azóta kiderült, hogy ez olyasmi, amit – legalábbis a mai fejlett világban – mindannyian átélünk valamilyen formában. Ahogy egy nagyon okos pszichológus interjúalanyom mondta egyszer: ilyenkor bezárulnak a végtelen perspektívák, vagy legalábbis ez az érzés keletkezik bennünk. A kemény munkát nem lehet megúszni, ezen a ponton át kell strukturálni, újrahuzalozni magunkat, ami komoly személyiségváltozással jár.
A jó hír az, hogy ez a munka bőséggel megtérül. Közgazdászok, társadalomtudósok, pszichológusok számtalan kutatása bizonyítja a kilencvenes évektől kezdve, hogy az úgynevezett U görbe nemtől, országtól, anyagi helyzettől függetlenül működik. Ha túl vagyunk a közepén, bár úgy tűnhet, a korral csak vesztünk, egy láthatatlan dimenzióban feljebb és feljebb emelkedünk. Hogy hogyan tér vissza a boldogság idősebb korban, arról a 16. oldalon olvashatnak!
