„Az öregségben ne keressetek semmi jót, mert nincs benne” – ismételte el Etelka néni a jól ismert mondatot röviddel azelőtt is, hogy felszállt volna a repülőgépre, hogy Brazíliába utazzon meglátogatni a rokonait. Hogy a hetedik X-en bőven túl járó Etelka néni szavai és tettei között nem teljes az összhang, azt gyerekként is érzékeltem. Nem sokkal később, fiatal felnőttként azt is megtapasztalhattam, hogy öregnek lenni kifejezetten jó dolog, amikor a német és osztrák nyugdíjasok sokkal többet engedhettek meg maguknak a horvátországi nyaralóhelyeken, mint amiről én valaha is álmodni mertem. 

Egy nagyon is emberi görbe

Akkoriban kézenfekvőnek tetszett számomra, ahogy egyébként az egész közgazdászszakma számára is, hogy a személyes boldogság attól függ, mi mindent engedhet meg magának valaki, vagyis a pénztől. Pénz és boldogság egyenes arányban állnak egymással: minél több van az előbbiből, annál több lesz az utóbbiból. Ez olyan alapvető igazságnak tűnt akkoriban, hogy az állampolgári elégedettség mérésére a bruttó hazai termék (GDP) mérőszámot használták. Mivel ez egy közgazdasági paradigma, közgazdászok voltak azok is, akik kétségbe vonták, és feltették a kérdést, mi van, ha az emberi boldogság az anyagiaknál több, vagy más. Ezzel kezdetét vette a boldogságmérések időszaka, ami rendkívül izgalmas eredményt hozott. Nevezetesen azt, hogy az emberi boldogsággörbe nem egy, a fiatalkortól az időskor irányába hanyatló egyenes, ahogy azt képzelnénk, hanem egy U alakú görbe. Azaz az emberek fiatal korukban boldogok, aztán középkorúan relatíve boldogtalanok, majd idősebb korukra újra boldogabbak lesznek. „Néhányan a kilencvenes évek elején felfigyeltünk erre az U alakú görbére – mondja Andrew Oswald, a Warwick Business School közgazdaságtan-professzora. – Rendeztünk is egy konferenciát a témában, de senki nem jött el.” Azóta persze felkeltette a tudományos világ érdeklődését is ez a megfigyelés, és sok kutatást végeztek a területen, hogy vajon megállja-e a helyét. De hiába szűrtek nemre, korra, anyagiakra(!), foglalkozásra, munkahelyre, nemzetiségre, országra, kultúrára, és így tovább, az U görbe kitartóan megjelent. Azaz valami általánosan emberi dologról van szó. Az előbb idézett Andrew Oswald a szintén közgazdaságtan-professzor David Blanchflowerrel megnézte, az emberek mikor érik el a mélypontot, és azt találták, hogy általában a negyvenes, ötvenes éveikben a legboldogtalanabbak, a világátlag negyvenhat év. A Stony Brook, illetve a Princeton Egyetem kutatócsoportja pedig a negatív, illetve pozitív érzelmeket szétszálazva vizsgálta, hogy az olyan tényezők, mint a stressz, a szorongás, a harag, a szomorúság, valamint az örömre való képesség és az elégedettség miként alakulnak az évek során, ám az U görbe jelenlétét ők is csak megerősíteni tudták. Miért van ez így?

Mérlegre tett élet

Hogy az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutunk, azt régóta tudjuk, már Dante leírta az Isteni színjátékban a Pokol első énekének legelején. Ma ezt úgy nevezzük, hogy életközépi válság. Külön­féle elméletek léteznek arra vonatkozóan, hogy ez miért következik be. Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta szerint alapvetően normatív krízisről van szó, azaz olyasmiről, ami előbb vagy utóbb, de mindenki életében törvényszerűen elkövetkezik, mint egy gyerek életében a kamaszkor. 

– Mindannyiunknál eljön az az időszak, amikor szembesülünk vele, hogy az életünk véges. A kérdés csak az, mennyire egysze­rűen­ vagy bonyolultan megyünk át rajta. 

Ugyanígy gondolja Laura Carstensen, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora is. „Mi, emberek egyedülálló képességgel rendelkezünk arra, hogy tudatában legyünk az időnk végességének.” 

De vajon mitől függ, hogy ez a felismerés mennyire visel meg minket? Jung Csilla szerint jelentős mértékben attól, hogy mennyire találjuk értelmesnek az eddigi és a jelenlegi életünket, hiszen az emberi természetbe kódolva van, hogy az élet határhelyzeteiben kicsit megáll az idő, és mérlegre tesszük, hol is tartunk. 

Ilyen határhelyzet egy komolyabb betegségdiagnózis, baleset, érzelmi megrázkódtatás, de kicsiben például az ünnep is. Minden karácsonykor lelassul az idő, és elgondolkodunk, mi is történt tavalyhoz képest. Jutottunk-e előrébb valamivel, vagy ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak, és ugyanott tartunk, mint egy évvel korábban? Mindenki itt van, aki tavaly velünk volt, vagy vannak, akik már eltávoztak? 

– Az ünnep esetében mérlegre tesszük az életünket, az életközépi válság pedig ennek a nagyívű értékelése,­ hogy az egész életünk olyan irányba halad-e, amivel azonosulni tudunk, ami kifejez bennünket, ami közel áll a lényegi önmagunkhoz, és hogy vajon így akarjuk-e leélni a hátralévő életünket. Ez a kérdés pedig mindenkit elér. Ha az életünk olyan, amilyenre vágyunk, ha elégedetten tekintünk rá, ha úgy érezzük, a halálunk pillanatában azt mondhatnánk rá, ez így volt jó, akkor lehet, hogy viszonylag hamar túljutunk rajta. Viszont ha úgy érezzük, nagyon nem olyan, amilyennek szeretnénk, mert például eddig az anyagi javakat hajszoltuk, és nincsen mélysége az életünknek, nincsenek valódi bará­taink,­ csak olyanok, akikkel vagy felületes, vagy érdekkapcsolatunk van, akkor lényegesen lassabb és nehezebb folyamat lehet átmenni az életközépi válságon, és az akár jóval nagyobb változásokat is indukálhat.

Énünk mélyebb valósága

A boldogtalanság egyértelmű jele például a hirtelen radikális váltás. Valaki egyik napról a másikra otthagyja jól fizető menedzseri állását egy multinál, hogy a tanyavilágban korongozásban és vályogvetésben találja meg az élet értelmét. Vagy vesz egy Harley Davidsont. Vagy átszabatja magát a plasztikai sebésszel. Vagy fitneszmániás lesz. Vagy elválik a férjétől/feleségétől. Vagy megcsalja. Számtalan jele lehet annak, hogy valaki nagyon nem elégedett azzal az élettel, amit addig élt. De vajon miért jut el valaki egyáltalán idáig? Ez is rendkívül összetett kérdés. A felsőoktatás lehet például az egyik oka. A mai egyetem ugyanis nem a való életre készít fel, mert a fiatalok általános boldogságszintje a munkába állástól kezd el folyamatosan romlani, és jut el egészen a mélypontig, ami gyakran esik egybe azzal, amikor a munka a legnagyobb részt harapja ki a személyes időből. 

– Ha fiatalon megtaláljuk azokat az értékeket, amelyek valóban mozgatnak minket, a testre szabott feladatokat, ha idejében rátalálunk arra, amiben nemcsak tehetségesek vagyunk, hanem örömöt is szerez számunkra, ha minél korábban tisztázódnak a prioritá­saink,­ és minél hamarabb kezdjük el élni is azokat, akkor sokkal valószínűbb, hogy az életközépi válság nem visel majd meg bennünket annyira, és nem érzünk majd kényszert az életünk teljes átalakítására – mondja Jung Csilla. – De ha olyan instrukciókat kapunk a külvilágtól, hogy szép-szép, amit csinálni akarunk, de abból nem lehet megélni, és ekkor beérjük egy kevésbé izgalmas, de jól fizető munkával, hogy biztonságban legyünk, akkor előfordulhat, hogy sokkal erősebben lep meg minket ez a krízis, mert az énünk mélyebb valóságával, a talentumainkkal, az adottságainkkal nem kezdtünk semmit.