„Az öregségben ne keressetek semmi jót, mert nincs benne” – ismételte el Etelka néni a jól ismert mondatot röviddel azelőtt is, hogy felszállt volna a repülőgépre, hogy Brazíliába utazzon meglátogatni a rokonait. Hogy a hetedik X-en bőven túl járó Etelka néni szavai és tettei között nem teljes az összhang, azt gyerekként is érzékeltem. Nem sokkal később, fiatal felnőttként azt is megtapasztalhattam, hogy öregnek lenni kifejezetten jó dolog, amikor a német és osztrák nyugdíjasok sokkal többet engedhettek meg maguknak a horvátországi nyaralóhelyeken, mint amiről én valaha is álmodni mertem.
Egy nagyon is emberi görbe
Akkoriban kézenfekvőnek tetszett számomra, ahogy egyébként az egész közgazdászszakma számára is, hogy a személyes boldogság attól függ, mi mindent engedhet meg magának valaki, vagyis a pénztől. Pénz és boldogság egyenes arányban állnak egymással: minél több van az előbbiből, annál több lesz az utóbbiból. Ez olyan alapvető igazságnak tűnt akkoriban, hogy az állampolgári elégedettség mérésére a bruttó hazai termék (GDP) mérőszámot használták. Mivel ez egy közgazdasági paradigma, közgazdászok voltak azok is, akik kétségbe vonták, és feltették a kérdést, mi van, ha az emberi boldogság az anyagiaknál több, vagy más. Ezzel kezdetét vette a boldogságmérések időszaka, ami rendkívül izgalmas eredményt hozott. Nevezetesen azt, hogy az emberi boldogsággörbe nem egy, a fiatalkortól az időskor irányába hanyatló egyenes, ahogy azt képzelnénk, hanem egy U alakú görbe. Azaz az emberek fiatal korukban boldogok, aztán középkorúan relatíve boldogtalanok, majd idősebb korukra újra boldogabbak lesznek. „Néhányan a kilencvenes évek elején felfigyeltünk erre az U alakú görbére – mondja Andrew Oswald, a Warwick Business School közgazdaságtan-professzora. – Rendeztünk is egy konferenciát a témában, de senki nem jött el.” Azóta persze felkeltette a tudományos világ érdeklődését is ez a megfigyelés, és sok kutatást végeztek a területen, hogy vajon megállja-e a helyét. De hiába szűrtek nemre, korra, anyagiakra(!), foglalkozásra, munkahelyre, nemzetiségre, országra, kultúrára, és így tovább, az U görbe kitartóan megjelent. Azaz valami általánosan emberi dologról van szó. Az előbb idézett Andrew Oswald a szintén közgazdaságtan-professzor David Blanchflowerrel megnézte, az emberek mikor érik el a mélypontot, és azt találták, hogy általában a negyvenes, ötvenes éveikben a legboldogtalanabbak, a világátlag negyvenhat év. A Stony Brook, illetve a Princeton Egyetem kutatócsoportja pedig a negatív, illetve pozitív érzelmeket szétszálazva vizsgálta, hogy az olyan tényezők, mint a stressz, a szorongás, a harag, a szomorúság, valamint az örömre való képesség és az elégedettség miként alakulnak az évek során, ám az U görbe jelenlétét ők is csak megerősíteni tudták. Miért van ez így?
Mérlegre tett élet
Hogy az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutunk, azt régóta tudjuk, már Dante leírta az Isteni színjátékban a Pokol első énekének legelején. Ma ezt úgy nevezzük, hogy életközépi válság. Különféle elméletek léteznek arra vonatkozóan, hogy ez miért következik be. Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta szerint alapvetően normatív krízisről van szó, azaz olyasmiről, ami előbb vagy utóbb, de mindenki életében törvényszerűen elkövetkezik, mint egy gyerek életében a kamaszkor.
– Mindannyiunknál eljön az az időszak, amikor szembesülünk vele, hogy az életünk véges. A kérdés csak az, mennyire egyszerűen vagy bonyolultan megyünk át rajta.
Ugyanígy gondolja Laura Carstensen, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora is. „Mi, emberek egyedülálló képességgel rendelkezünk arra, hogy tudatában legyünk az időnk végességének.”
De vajon mitől függ, hogy ez a felismerés mennyire visel meg minket? Jung Csilla szerint jelentős mértékben attól, hogy mennyire találjuk értelmesnek az eddigi és a jelenlegi életünket, hiszen az emberi természetbe kódolva van, hogy az élet határhelyzeteiben kicsit megáll az idő, és mérlegre tesszük, hol is tartunk.
Ilyen határhelyzet egy komolyabb betegségdiagnózis, baleset, érzelmi megrázkódtatás, de kicsiben például az ünnep is. Minden karácsonykor lelassul az idő, és elgondolkodunk, mi is történt tavalyhoz képest. Jutottunk-e előrébb valamivel, vagy ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak, és ugyanott tartunk, mint egy évvel korábban? Mindenki itt van, aki tavaly velünk volt, vagy vannak, akik már eltávoztak?
– Az ünnep esetében mérlegre tesszük az életünket, az életközépi válság pedig ennek a nagyívű értékelése, hogy az egész életünk olyan irányba halad-e, amivel azonosulni tudunk, ami kifejez bennünket, ami közel áll a lényegi önmagunkhoz, és hogy vajon így akarjuk-e leélni a hátralévő életünket. Ez a kérdés pedig mindenkit elér. Ha az életünk olyan, amilyenre vágyunk, ha elégedetten tekintünk rá, ha úgy érezzük, a halálunk pillanatában azt mondhatnánk rá, ez így volt jó, akkor lehet, hogy viszonylag hamar túljutunk rajta. Viszont ha úgy érezzük, nagyon nem olyan, amilyennek szeretnénk, mert például eddig az anyagi javakat hajszoltuk, és nincsen mélysége az életünknek, nincsenek valódi barátaink, csak olyanok, akikkel vagy felületes, vagy érdekkapcsolatunk van, akkor lényegesen lassabb és nehezebb folyamat lehet átmenni az életközépi válságon, és az akár jóval nagyobb változásokat is indukálhat.
Énünk mélyebb valósága
A boldogtalanság egyértelmű jele például a hirtelen radikális váltás. Valaki egyik napról a másikra otthagyja jól fizető menedzseri állását egy multinál, hogy a tanyavilágban korongozásban és vályogvetésben találja meg az élet értelmét. Vagy vesz egy Harley Davidsont. Vagy átszabatja magát a plasztikai sebésszel. Vagy fitneszmániás lesz. Vagy elválik a férjétől/feleségétől. Vagy megcsalja. Számtalan jele lehet annak, hogy valaki nagyon nem elégedett azzal az élettel, amit addig élt. De vajon miért jut el valaki egyáltalán idáig? Ez is rendkívül összetett kérdés. A felsőoktatás lehet például az egyik oka. A mai egyetem ugyanis nem a való életre készít fel, mert a fiatalok általános boldogságszintje a munkába állástól kezd el folyamatosan romlani, és jut el egészen a mélypontig, ami gyakran esik egybe azzal, amikor a munka a legnagyobb részt harapja ki a személyes időből.
– Ha fiatalon megtaláljuk azokat az értékeket, amelyek valóban mozgatnak minket, a testre szabott feladatokat, ha idejében rátalálunk arra, amiben nemcsak tehetségesek vagyunk, hanem örömöt is szerez számunkra, ha minél korábban tisztázódnak a prioritásaink, és minél hamarabb kezdjük el élni is azokat, akkor sokkal valószínűbb, hogy az életközépi válság nem visel majd meg bennünket annyira, és nem érzünk majd kényszert az életünk teljes átalakítására – mondja Jung Csilla. – De ha olyan instrukciókat kapunk a külvilágtól, hogy szép-szép, amit csinálni akarunk, de abból nem lehet megélni, és ekkor beérjük egy kevésbé izgalmas, de jól fizető munkával, hogy biztonságban legyünk, akkor előfordulhat, hogy sokkal erősebben lep meg minket ez a krízis, mert az énünk mélyebb valóságával, a talentumainkkal, az adottságainkkal nem kezdtünk semmit.
Célok helyett az értelem
Az életközépi válság valósága ma már tudományos körökben is lényegében egyöntetűen elfogadott dolog. De ez még nem ad választ arra a kérdésre, mitől lesz valaki boldog idősebb korában. A legtisztességesebb válasz erre az, hogy nem tudjuk pontosan. Rengeteg minden játszhat benne szerepet, nagy valószínűség szerint biológiai meghatározottsága is van. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az időskori boldogság szintjében kulcsszerepet játszik az, miként és mikor jön ki az ember az életközépi válságból. Sikerül-e megteremtenie azt az értelmet, ami addig esetleg hiányzott? „Mivel az idősek tudják, hogy közelebb vannak a halálhoz, jobban képesek a jelenben élni – mondja a már idézett Laura Carstensen pszichológiaprofesszor. – Azokra a dolgokra koncentrálnak, amelyek most számítanak – például az érzésekre –, és kevésbé a hosszú távú célokra.”
– Úgy gondolom – folytatja a gondolatot Jung Csilla –, hogy mostanában túlzott hangsúlyt fektetünk a célokra. A cél statikus dolog, és úgy tűnik, nagyon erős megtartó ereje van, mert mindig van miért küzdeni, és reggel felkelni az ágyból. Ezek a célok általában jó és értékes dolgok, ám én mégis úgy vélem, sokkal fontosabb náluk, hogy értelmes-e számunkra az, amiben éppen benne vagyunk. Ez pedig nem egy megmerevedett, statikus helyzet, mert folyamatosan azt keressük, hogy azt csináljuk-e, amire meg vagyunk hívva, ami iránt vonzódást érzünk, ami értelmet ad a napjainknak. A legfontosabb motivációnk ugyanis az, hogy értelmesnek éljük meg az életünket. Idősebb korunkban pedig ezt jobban értjük, még ha nem mondjuk is így ki.
De vannak más magyarázatok is. Például az, hogy a kortársai között szaporodó haláleseteket látva az idősebb emberben megerősödik az elhatározás, hogy a hátralévő éveiből a legjobbat akarja kihozni. De az is lehet, hogy azok, akik már többet éltek, egyszerűen jobban ismerik önmagukat, jobban elfogadják a gyengeségeiket. Talán magának az öregedés tényének elfogadása már önmagában megkönnyebbülést hoz. „Milyen kellemes is az a nap – tartja erről William James amerikai filozófus –, amikor végleg felhagyunk a reménytelen küzdelemmel, hogy fiatalok legyünk – vagy karcsúak.”
Ahogy korosodunk, öregszik a testünk is, nehezebben mennek a dolgok, rájövünk, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre nincs válasz, és olyan problémák, amelyekre nincs megoldás. Minél előrébb halad valaki például a szakmájában, annál inkább úgy érezheti, nem tud semmit.
– Lehet, hogy a testünk egyre nagyobb korlátozottságát éljük meg, ahogy haladunk előre, ugyanakkor lelkileg, a hitünkben vagy az életbölcsességünkben mind érettebbek leszünk. Van tehát az idősödésben felfelé ívelés is, csak egy másik dimenzióban. Érzelmileg megviselhet, hogy egyre több dolgot kell elengednünk, és egyre több veszteség ér, de közben egy mélyebb szinten történik valami, ami felfelé visz. Bölcsebbé válunk, integráltabbá, egységesebbé válik a személyiségünk, megérünk, mint a jó bor. A hanyatlás látványos, a felfelé ívelés kevésbé, de ugyanúgy jelen van – mondja Jung Csilla.
Természetesen nemcsak boldog idősek vannak, hanem megkeseredettek is, akik lehet, hogy úgy érzik, rossz döntéseket hoztak az életük során. Talán mert a pozíciójuk foglyai voltak, talán a pénzé, esetleg az élvezeteké vagy valami másé, és csak idős korukban döbbennek rá, hogy egész életükben nem csináltak semmit, ami másokért lett volna, pedig fiatalon komoly indíttatást éreztek rá. A statisztikák és a boldogság U alakú görbéje azt mutatja, hogy ilyenből van kevesebb.
– Érdemes az életközépi válságot lehetőségként felfogni, ahogy arról a pozitív pszichológia is beszél – összegez Jung Csilla. – Az embernek fel kell ismernie, mitől válik számára értelmessé az élet, és ennek ajándéka lesz a boldog időskor.
Védőfaktorok az életközépi válság elmélyülése ellen
» Jó munkahely, ahol megbecsülnek, tisztelnek bennünket, a kompetenciáinknak megfelelő helyzetben vagyunk, és a képességeinkhez mértek a feladataink, illetve a felelősségünk.
» Elégedett, boldog házasság.
» Baráti közösség, amelyben érdek nélkül tudunk beilleszkedni a „sorstársak” közé.
» Jó hobbi, amit szenvedélyesen űzünk.
» A világgal szembeni kíváncsiság megmaradása.
Illusztráció: Getty Images, Seasons Agency / Puzzlepix
