Kambodzsa 20. századi történelmében a háború, a politikai instabilitás és a tömeges népirtás a mindennapi valóság szerves részévé vált, de még 2014-ben is a világ egyik legszegényebb országaként tartották számon, ahol a tizenöt és fél milliós­ lakosság mintegy harminc százaléka él háromszáz forintnyi napi fizetésből, és tízből nyolc ember még mindig fát használ a főzéshez. Az azóta eltelt évtizedben azonban jelentős előrelépést tett az ország a szegénység és az elmaradottság elleni küzdelemben, és az olyan társadalmi kezdeményezéseknek köszönhetően, mint a Samatoa Lótuszfarm és Textilvállalat, mára Ázsia egyik leggyorsabban növekvő gazdasága lett. 

Többek között azért érkeztem én is a turistapara­dicsomba, Sziemreapbe, hogy a várostól néhány kilométerre fekvő virágmezőkön szüreteljek, majd a work­­shopon megismerjem, hogyan készül ez a nem mindennapi, méregdrága anyag, amelyből a kendők és ruhák születnek.

Ringatózó álomkép

Naplemente előtt indulunk el a lótuszfarmra. Ahogy motorunkkal Szanit, az egyik virágszedő lányt követjük, a nagyvárosi nyüzsgést magunk mögött hagyva egy teljesen más világ bontakozik ki a szemünk előtt. Letérünk az első földútra, dús levelű fák közt hajtunk tovább, egészséges, vastag terméseik méregzöld árnyalatúra színezik a vidéket. A kerekek alól felszálló tömény por azonnal megcsapja az orromat, girhes kutyák szaladnak utánunk kíváncsian ugatva. Szani hátrapillant, hogy követjük-e, de vele együtt mi is ügyesen szlalomozunk az utcán bámészkodó asszonyok és csecsemők között. A cölöpökre épített házak ajtaja tárva, mögöttük a növényekkel benőtt tó itt-ott megcsillan a késő délutáni fényben. Mezítlábas kisfiúk játszanak a lépcsőn, amikor meglátnak minket, kiabálnak, és hevesen integetni kezdenek. Nevetve visszaintegetek. Szani hirtelen megáll, a hatalmas banánfa mögött csónakok sorakoznak, egy férfi bambuszrúdra dőlve már vár minket. Megérkeztünk a lótuszfarmra. Lerúgom a papucsomat, és bemászok az erősen imbolygó hajóba. A nap már lebukni készül, fényes glóriát húz a buddhista templom tetejére, mikor elhelyezkedem, és halkan besiklunk a vízbe. A növények közé folyosót vágtak a csónakok, mi is ezen indulunk el. Hajamba kap a szél, a dúsan nőtt növényzet most már teljesen összeér, mintha egy élő, zöld szőnyeg hullámozna alattunk. Mikor a tó közepére érünk, leállítjuk a motort. Elképedve bámulom, ahogy mindenütt lótuszok nőnek. Sose láttam még ennyi virágot egy helyen. Ameddig a szem ellát, rózsaszín bimbók hajladoznak a fényben. Fecskék fogócskáznak körülöttünk, a nap rózsaszínre festi a vizet, ringatózunk, hallgatjuk a természet meghitt hangjait, majd Szani egy éles bicskát vesz elő, levágja az egyik lótuszbimbót, és megmutatja, hogyan kell a virágokat szüretelni. 

Az indiai lótuszok vízi-mocsári növények, amelyeknek hatalmas, pajzs alakú levelei viaszosak, és a víz fölé emelkednek. Emberfej nagyságú virágaik rózsaszín vagy fehér színűek, különlegességük, hogy a harminc-negyven centiméter hosszúságú sziromleveleik az erős napsütésben összezáródnak. A locsolókanna rózsájára emlékeztető képződményben elbújó magvaik nagyon hosszú ideig­ megőrzik csíraképességüket, egy ezerkétszáznyolcvannyolc éves indiai lótusz magvát például nemrég sikerült kihajtani. 

– Minden hajnalt azzal kezdünk,­ hogy friss lótuszt vágunk a tavon, és közvetlenül a farmra visszük, hogy feldolgozzuk. Az egész folyamatot huszonnégy órán belül el kell végezni, mielőtt a növény szárában lévő nedves rost megszáradna és használhatatlanná válna – magyarázza fiatal idegenvezetőm, miközben csokrot hajtogat a bimbókból, és felém nyújtja. – A kézzel készült szövet természetesen puha, könnyű, lélegző és szinte ráncmentes lesz – folytatja. – Környezetbarát termék, amely nem tartalmaz vegyszereket, mérgező anyagokat, sőt mi több, abból a szárból készül, ami egyébként hulladékként végezné.

Elszakíthatatlan szálak

Ahogy megtudom, a Samatoa által kezdeményezett projekt eredeti célja az volt, hogy újra életre keltse a lótuszszövés több ezer éves művészetét, és egyben megélhetést biztosítson az ország egyik legszegényebb régiójának. Bár magát a virágot a mai napig használják vallási szertartásokhoz, a szárakkal és a bennük rejlő értékkel nagyon régóta senki nem foglalkozott.  

– Nincs még egy olyan virág Ázsia gazdag kultúrtörténetében, ami akkora szimbolikus erővel bírna, mint a mocsárból kiemelkedő büszke lótusz – ezt már a naplementét követő workshopon hallom Szanitól, a lótuszfarm háromemeletes bemutatóterme előtti udvaron. – Fogd meg nyugodtan! – tesz a kezembe egy hűvös, zöld szárat a halomból. – Látod? Rugalmas rostok alkotják, ami miatt szinte képtelenség eltörni, az elszakíthatatlan emberi kapcsolatok megtestesítője, legyen szó két szeretőről, barátról vagy távolba szakadt gyermekről, testvérről. Nem csoda, hogy eszmei értéke van a lótuszból készült termékeknek.

Miközben beszélgetünk, odasétálunk az egyik itt dolgozó fiatal lányhoz, aki épp csokorba fogja a szárakat, éles késsel vágást ejt rajtuk, majd szakértő kezekkel óvatosan széthúzza, hogy a rágógumiszerűen kinyúló nedves rostokat egy farönkre ragassza. Mikor készen van velük, fonalba sodorja, a szálakat összeköti és feltekeri. Később a fonalat újra mossák, tetszés szerint, természetes anyagokkal színezik, majd szövőszéken kézzel szövik. Minden nő, aki ezen a szakaszon dolgozik, a napi harminc kiló szárból kétszázötven méter fonalat képes előállítani, egy sál elkészítéséhez azonban négyezer méter lótuszszálra van szükség. Ez azt jelenti, hogy egyetlen embernek tizenhat napig kell dolgoznia, hogy meglegyen a szükséges mennyiség. 

Ez egy hosszú feladat, amely sok türelmet igényel. Az így kapott textilből a helyi divattervezők segítségével aztán precíz és különleges kollekció készül, de a workshopok keretében akár mi magunk is megrajzolhatjuk és megvarrathatjuk az ötleteinket.

– A Samatoa Lótuszfarm és Textilvállalat 2012-ben egy egyedülálló, lótuszszálakból készült szarongot mutatott be az UNESCO kéz­művesprogramján – folytatja Szani, miközben
átsétálunk a termékeket bemutató boltba.
– A nemzetközi szervezettől megkaptuk az úgynevezett kiválósági pecsétet, ami még inkább arra ösztönzi a kézműveseket, hogy a hagyományos készségeket használva, khmer­ mintákat és témákat feldolgozva, innovatív módon alkossák meg a termékeket. A cél ma már a helyiek megélhetésének biztosítása mellett az is, hogy a lótusztextil gyártásának ezeréves hagyománya ne tűnjön el. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a kiválósági pecsét elnyerése után a világ is felfigyelt a munkánkra, és megannyi nemzetközi divattervezőház megkeresett bennünket az együttműködés reményében.