Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy nagymama levelét idézzük, aki azt kérdezte Vekerdy Tamástól, a tudomány álláspontja szerint valóban „jót tesz-e” a katonaság a fiatal férfiaknak.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Családunkban éles vita alakult ki a katonaságról. Mi, nők, elég egyértelműen úgy foglaltunk állást, hogy az menjen katonának, aki ezt hivatásul választja, s akit ezért meg is fizetnek. Elég egyértelműen nem szeretnénk, ha gyerekeink, unokáink ki lennének téve mindannak, amit a katonaságról és a kiképzésről már évek, évtizedek óta (vagy ki tudja, mióta?) tudunk. Be kell vallanom, hogy én is megpróbáltam kimenteni fiaimat a katonaságból (az egyiknél sikerült, a másiknál nem, illetve csak miután „idegösszeomlással” kórházba került). Most az unokáimat féltem, és reszketve gondolok a megalázásokra, kínzásokra, gyötrésekre, a laktanyai viszonyokra, a legfontosabb és legfogékonyabb fiatal felnőttkorban értelmetlenül eltöltött időre, a hadgyakorlatokon bekövetkező sérülésekről és halálokról nem is beszélve. A férfiak egy része egyetért velünk, de azért vannak nagy családunkban olyan apák, nagybácsik és nagyapák, akik az ismert szólamokat hangoztatják. A „sereg” neveli meg az elkényeztetett, elrontott gyereket, vagy legalábbis fejezi be a nevelést, „ettől lesz majd férfi a taknyos kölyökből, ott majd móresre tanítják, rendre szoktatják”. (A rádióban azt is hallottam, hogy majd ott tanulja meg a hazáját szeretni, de ezt aztán végképp nem hiszem el.)
Amit öntől kérdezek, az természetesen nem az, hogy miként foglaljunk állást ebben a kérdésben, hanem, hogy a gyerek, az ifjú, a fiatalember felől nézve tényleg nevelő erejű-e ez a katonáskodás, tényleg befejez-e, vagy netán megad-e valamit a nevelésben, amit a szülők vagy az iskola elmulasztottak, tényleg „ettől lesz-e majd férfi” (ez valami modern beavattatás?), itt tanul-e rendet, vagy bármi mást, amit eddig nem tanulhatott meg? Vagyis, hogy az ember felől nézve a dolgot, szükség van-e a kötelező katonai szolgálatra, ha a társadalom érdekei máshogyan is megvédhetők, illetve, rosszul gondoljuk-e, ha azt hisszük, hogy sok gyereknek, fiatalembernek éppenséggel ártalmára van?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Azt hiszem, ma már szülők és szakemberek egyformán tudják – és mindennap újra meg is tapasztalhatják –, hogy a legfontosabb hatások kisgyerekkorban érik a gyerekeket. És minél kisebb korban – netán már magzati vagy újszülöttkorban –, annál erőteljesebbek és maradandóbbak. Persze, a később bekövetkező életkori fordulóknak, az óvodás- és kisiskoláskornak, a kamaszkornak is megvannak a maguk sajátos szükségletei, különösen „érzékeny pontjai”, és ilyenkor is nagy fontosságú még a család jelenléte, és az intézmény – az óvoda és az iskola – atmoszférája, ahol a gyerek jó fél napját tölti el, vagy annál is többet.
Hogy ezt a nevelési – nevelődési –, fejlesztési és fejlődési folyamatot a katonaságnak kellene betetőznie, ezt nem hiszem. Tudomásom szerint nincs is szakember, aki azt mondaná, hogy ez volna a valódi célja a kötelező sorkatonai szolgálatnak. Nagyon igaz viszont, hogy
az ilyenfajta intézmények (katonaság, börtön és – sajnos, egy kicsit – az iskola is ide tartozik) mindig lehetőséget adnak hatalmi helyzetbe került embereknek arra, hogy kellőképpen fel nem dolgozott indulataikat a nekik kiszolgáltatott embereken kiéljék.
Ez valódi veszélye az ilyen intézményeknek, aminek csak fokozott figyelemmel, ellenőrzéssel, és a „hatalmi” helyzetbe kerülők kellő megválogatásával lehet – lehetne – elejét venni. Ezek a fel nem dolgozott indulatok lehetnek szadisztikusak – mások megkínzására és megalázására irányuló, abban kéjelgő örömet találó késztetések –, és lehetnek elfojtott homoerotikus vágyak megnyilvánulásai, hogy csak két példát mondjak a leggyakoribbak közül. (Az elfojtott homoerotikus vágyak nem homoszexuális cselekményben jelennek meg, hanem esetleg éppen a homoszexualitás dühödt elítélésében, a férfiasság hangoztatásában, és a „férfias” magatartásra való kényszerítésben.)
Az ön által felsoroltakon kívül az ilyenfajta indulatok jelenléte az oka annak ezekben a zárt közösségekben, hogy szakmai szempontból nemcsak azt kell mondanom, hogy valamiféle nevelést nem folytat és nem tetőz be a katonaság, hanem azt is, hogy
sokszor még éretlen fiaink pszichológiai értelemben is veszélyes – nem egyszer betegítő környezetbe kerülhetnek a jelenlegi viszonyok között.
(Igen, manapság szociális pubertásról szoktunk beszélni; a kamasz- és ifjúkor – s ezzel a „gyerekkor” – sokkal tovább tart, mint ismereteink szerint a megelőző évszázadokban, s csak valamikor a huszadik és a harmincadik életév között zárul le többé-kevésbé, fiúknál mindig később, mint a lányok esetében. Ez az életkor a „nevelésre” már nem alkalmas – tudjuk, hogy a kamaszt kamaszkora előtt kell és lehet nevelni –, de fokozottan érzékeny és sérülékeny.)
Így hát, mint annyiszor, most is az anyákkal és a nagymamákkal kell egyetértenem a szigorúbb – mint kisebb beleélő képességű – apákkal, nagybácsikkal, nagyapákkal szemben. És hozzá kell tennem: mi, férfiak nemegyszer saját meg nem oldott problémáinkat vetítjük ki fiainkra – unokaöcséinkre, unokáinkra –, és ezért akarjuk őket a „sereggel” ráncba szedetni.
Igaz, sokan sokszor nagy mulatsággal emlékeznek vissza katonakorukra, a szenvedésekre is.
Ha szerencséjük volt, a közös szenvedés valódi szolidaritást is kovácsolhatott közöttük,
barátságok szövődhettek, és ha még nagyobb szerencséjük volt, lehet, hogy „jó helyre”, rendes emberek (tisztek és tiszthelyettesek) közé, keze alá kerültek, s elmaradtak a személyiséget rongáló negatív élmények. Amennyire tudom, az utóbbi években változott, javult a katonaság újoncok érzékelte légköre is, mégis azt gondolom, hogy az ifjú embernek életútján, fejlődésében, kibontakozásában erre a próbatételre nincs szüksége.
Nők Lapja 2000/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
