Az elmúlt néhány hétben tanúi lehettünk néhány nyilvános női bocsánatkérésnek itthon és a nagyvilágban is. Mostanában gyakran hallottam olyan költői kérdést elhangozni a környezetemben – reagálva az aktuális eseményekre – hogy miért csak a nők képesek a bocsánatkérésre? Ez nyilván óriási túlzás, de valami azért mégiscsak van benne. Gondoljunk csak bele, hányszor kezdjük a mondandókat azzal, hogy bocsánat vagy elnézést.

Bocsánatot kérünk, ha késtünk 30 másodpercet, ha nem jó a hajunk, ha visszaküldünk egy ételt az étteremben, mert nem azt kértük. Elnézést kérünk, ha bármit kérni szeretnénk, és akkor is képesek vagyunk szabadkozni, ha mások hibáztak. Biztosan sokan ismerik a stand up humorista és színésznő Amy Schumert, aki „Inside Amy Schumer” című komédiasorozatának „I’m sorry” című epizódjában erre a jelenségre hívja fel a figyelmet.

A jelenetben négy elképesztő elismerésekkel rendelkező nő szerepel, egy Nobel-díjas és egy Pulitzer-díjas, valamint egy feltaláló és egy jótékonysági szervezet alapítója. A moderátor hibásan mutatja be őket, ők pedig nem győznek bocsánatot kérni, amiért felhívják erre a figyelmet.

A jelenet további részében egyre abszurdabb bocsánatkéréseknek lehetünk tanúi, ami egyrészt vicces, másrészt siralmas, hiszen – ha nem is ilyen szélsőségesen – de igaz.

Fotó: Getty Images

Kislányom, nehogy megbánts másokat!

A bocsánatkérés alapvetően jó dolog. Gyerekkorban azt mutatja, hogy a gyerek empatikus és erős szociális készségekkel bír. Azonban ha túl sokszor hangzik el, annak számos hátulütője lehet. Rachel Busman, klinikai pszichológus azt mondja a childmind.org cikkében, hogy „amikor egy lány azzal kezdi a mondandóját, hogy bocsánat, de, vagy lehet, hogy tévedek, de, valószínűleg abban a hiszemben van, hogy udvariasan kommunikál, pedig valójában ez a szokás aláássa mindannak a jelentőségét, amit mondani szeretne. Azt sugallja, nem vagyok elég magabiztos azzal kapcsolatban, amit mondanék, vagy nem vagyok benne biztos, hogy van jogom megszólalni.”

Miközben egy kislány felnő, elképesztő bonyolult és zavaros információkat szed fel azzal kapcsolatban, mit jelent jól viselkedni.

Stephen Hinsay, PhD, The Triple Bind című könyvében azt taglalja, hogy mire egy lány eléri a serdülőkort, hihetetlen sok és összetett elvárásnak kell megfelelnie. A tinikor egyik legnagyobb feladata, hogy megtörténjen az úgynevezett individuáció, azaz az elkülönülés, az önálló egyénné válás, mondja a könyve szerzője, aki maga is klinikai pszichológus.

Kapcsolódó

Tehetsz egy szivességet – Légy önző!

Nők Lapja

A fiúk hagyományosan több olyan készséggel rendelkeznek, amelyek segítik ezt a folyamatot: több bennük az asszertivitás, az önbizalom, a kifejezőkészség és a saját rutinjuk iránti elkötelezettség. A fiúkat kis koruktól mindenki méltatja, ha direkt, magabiztos viselkedést mutatnak. Dr. Hinshaw azonban azt is hozzáteszi, hogy bár a lányokat is arra buzdítják, hogy legyenek ambíciózusak, okosak és sikeresek, ezeket azonban feltételekhez kötik. Légy magabiztos, de ne legyél beképzelt. Légy okos, de vigyázz, senki nem szereti az okostojásokat. Az ambíció jó dolog, a túl sok erőfeszítés nem az. Légy asszertív, de csak akkor, ha ez nem zavar senkit.

Ezek a zavaros üzenetek mind azt mutatják, hogy a lányoktól nagy általánosságban azt várják, legyenek empatikusak és figyeljenek arra, hogy tetteik hogyan hatnak másokra.

Azok a lányok, akik nem a nekik szánt szerepet követik, gyakran szembesülnek negatív társadalmi előítélettel. Egy asszertív lányt gyakran gondolnak parancsolgatónak, azokat pedig, akik magabiztosan gondolkodnak, önteltnek. Ezt általában mindenki szeretné elkerülni, ezért felvesz egy olyan retorikát, amelyben bocsánatkérésekkel próbálja ellensúlyozni határozottságát. Mindez önkéntelenül történik, és észrevétlen épül be. Már csak azért is, mert valószínűleg a lányok az anyjuktól is ezt látták.

Bocsánat is, meg nem is

„Szeretnék bocsánatot kérni néhány dologért, amelyet leírtam a könyvemben. Ha bárkit is megbántottam azok közül, akik fontosak nekem, igazán sajnálom.” Ezeket a sorokat Britney Spears tette közzé néhány héttel ezelőtt az Instagramon, és az üzenet minden bizonnyal Justin Timberlake-nek szólt, mert rögtön ezután méltatni kezdte az énekes legfrissebb dalát. Az üzengetés némileg elfajult, Britney törölte is a posztot, a bocsánatkérés – bárkinek is szólt – balul sült el. De szükség volt rá egyáltalán? Volt bármi köze az igazi bocsánatkéréshez?

A nyilvános bocsánatkérések idejét éljük. Mostanra a politikai vezetők, a nagyvállalatok, a szórakoztatóipar mind felfedezte, hogy kiállni a plénum elé és kimondani a bűvös szót elképesztő marketing és PR értékkel bír. Viszont sokan vannak, akik ennek ellenére sem tudnak igazán jól bocsánatot kérni.

Nagyon gyakori a nyilvános bocsánatkérésekben az a visszatérő elem, hogy az illető kimondja ugyan ezt a szót, megteszi ezt a gesztust, de a szavak mögött semmiféle felelősségvállalás nem érhető tetten. Gyakori fordulat, hogy „bocsánatot kérek azoktól, akik megbántódtak”, ami sokkal inkább azt jelenti, hogy „sajnálom, hogy magadra vetted, de ez a te hibád. Nem én vagyok a ludas, hanem te.”

Fotó: Getty Images

A nyilvános bocsánatkérések jelentős részéről messzire ordít, hogy nem belső indíttatásból, hanem társadalmi nyomásra történik.

Nem tartott semmiféle önvizsgálatot, nincs lelkiismeretfurdalása és nem bánta meg „bűnét”, aki bocsánatot kér, csak épp szembesült tettei következményeivel és általános megítélésével, és ha jót akar magának, akkor bocsánatot kell kérnie. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem egyszer éreztem szekunder szégyent egy-egy ilyen nyilvános bocsánatkérést látva, egyrészt mert az önazonosság szikráját sem fedeztem fel benne, másrészt mert azt éreztem, ez valójában senkinek sem jó. Főleg, hogy ahogyan már az előbbiekben felmerült, az ilyen bocsánatkérések jelentős részét egy hajszál választja el a nyilvános áldozathibáztatástól, ami csak ront a helyzeten.

Vannak persze történelmileg fontos bocsánatkérések, amelyekre néha ugyan többszáz évet kell várni, de annak ellenére, hogy az érintettek már rég nem élnek, felhívják a figyelmet a múltban történt elfogadhatatlan eseményekre. Ilyenkor nyilván nem az kér bocsánatot, aki bűnös, és nyilván nem attól, aki elszenvedője volt ennek, mégis a bocsánatkérés a legjobb formája, hogy aláhúzzuk, ilyesmi nem történhet meg még egyszer az életben.

2010-ben a francia SNCF, azaz a nemzeti vasútvállalat bocsánatot kért, amiért a második világháborúban részt vett 76 ezer zsidó deportálásában. 2019-ben Belgium bocsánatot kért, amiért kb. 20 ezer gyereket rabolt el afrikai gyarmatairól, hogy aztán katolikus egyházi intézményekben nevelkedjenek Belgiumban, szüleik és családjuk nélkül. Firenze 2008-ban kért bocsánatot, amiért száműzte Dantét szeretett szülővárosából, legfőképpen azért, mert másképp gondolkodott a világról, a vallásról és az emberről, mint ahogyan a kor, amelyben élt, elvárta.

Ideje leszokni a bocsánatkérésről?

Akármennyire is csúnyán hangzik ez a mondat, ami a nőket illeti, úgy tűnik, itt van ennek az ideje. Tény, hogy a bocsánatkéréshez való hozzáállásunk nemfüggő, és számos kutatás rámutatott, hogy a nők sokkal többször teszik meg, mint a férfiak. Nyilván nagy változásokra van szükség ahhoz, hogy ebben is elmosódjon a nemek közti különbség, de az is biztos, hogy kezébe vette az ügyet néhány újgenerációs ikon, akire – kis túlzással – az egész világ hallgat.

Tavaly az Eras Turné egyik koncertjén Taylor Swift a következőt kiabálta a tömegnek: „visszatérő téma a zenémben, hogy szeretem elmagyarázni a férfiaknak, hogyan kell bocsánatot kérni. Egyszerűen imádom azt a gondolatot, hogy a férfiak bocsánatot kérnek.” Csak remélni merem, hogy mindezt nemcsak a nők hallják meg.

Olvasd el Lami Juli írását a tabusításról és a feleslegesen szépített kifejezésekről! Vajon miért esik nehezünkre nevén nevezni a dolgokat?

Kiemelt kép: Getty Images