Pedig az azóta eltelt nem kevés időben nagyot fordult a világ. Akár lehetne is okunk örömre, hiszen a nők ma már nemhogy megközelítették, de meg is előzték a férfiakat, például a felsőoktatásban tanulók, a diplomát szerzők között. A világban gyorsan, nálunk lassan nő a szerepük a gazdaságban. A politikában pedig talán Magyarországon csökken egyedül. Ráadásul a mai napig nem természetes, hogy ugyanazért a munkáért egy férfi és egy nő azonos bért kapjon.
Ám amíg a női szervezetek jogosan küzdenek ezért, háttérbe szorul a hétköznapok égbekiáltó igazságtalansága.

A láthatatlan munka, azaz a családban, a háztartásban végzett, fizetség nélküli feladatok összessége a legtöbbször aránytalanul terhelődik a nőkre.

Hiszen a férfi dolgozik a munkahelyén, a nő meg, ugye, főzi a zsákmányt, egyben tartja a háztartást, meg gyereket nevel, ja, és mellesleg ő is dolgozik a saját munkahelyén. Szóval van itt némi lemaradás a férfiak részéről, tisztelet a kivételnek, tegyük hozzá.
De talán nem vádolnak meg az általánosítás bűnével, ha azt írom, hogy ritka az a férfi, aki lehozza a láthatatlan munkák felét. A többség vagy a teremtés koronájaként tölti szerinte jól megérdemelt pihenését, miközben élete párja sürög-forog körülötte, vagy önmagát fanfárokkal ünnepli, ha esetleg néhanapján elmosogat egy poharat. Én azonban optimista vagyok, hiszen az ember, így a férfi is képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. Csak annyi a dolgunk, hogy tegyük láthatóvá a láthatatlan munkát. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy egy-két napra szabadságra megyünk odahaza. Vajon feltűnik-e a mosatlanul maradt edény, a ki nem teregetett ruha, a feltöltetlen hűtő? Mi történhet, ha egyszer kivételesen mi mondjuk: fogjuk meg, és vigyétek! Próbáljuk ki együtt!

Kiemelt kép: Nők Lapja