Retúr repjegy négyezerötszáz forintért?! Hát nem, mire a foglalás végére értünk, jött rá fejenként hétezer forint adminisztrációs díj, és hát ki merészel Olaszországba, a divat otthonába leárazáskor egyetlen kis kézitáskával elindulni? Vagyis: kis húzós bőrönd (kéretik nem nevetni, mert tényleg kicsi: 50 × 40 × 30 cm jöhet fel) fejenként tizenötezer forintért. De így is harmincezer forint alatt vagyunk, és repesve várnak minket Bari pálmafái!
Illetve, pillanat.
– Te, ezt hogy mondjuk meg otthon? – kérdezi­ Kata. – Mert, ugye, két kiskorút hagyok a férjemre egész hétvégére…
– Igen? Én pedig egyet – gondolkodom el. – Szerintem mondjuk azt, hogy minden anyának szüksége van egy hétvége énidőre!
(A válaszok: „Itthon nem lehet énidőzni?”, nálunk pedig: „Nem lehet, hogy akkor épp nekem is el kell utaznom valahová?”)
De aztán persze mindenki rábólint, a gyerekek is, egy kis előre beígért olasz vásárfiával egész jól le lehetett kenyerezni őket.

Repülés és vonatozás

Egy – szerintünk – elcukrozott reptéri tojásrántottás reggeli után másfél órát repülünk, és már le is szállunk Bariban. Jó régi a barátságunk Katával, de ilyen rövid repülőúton még sosem voltunk. Emlékszem, még javában nőklapjás időszakomban együtt utaztunk Ausztráliába, az volt a leghosszabb közös utazásunk. Most viszont Olaszország déli részének második legnagyobb városába – egy igazi kikötővárosba – érkezünk, ahol egyszer eltöltöttem egy fél napot egy hajóút során. Az a fél nap elég volt arra, hogy visszavágyjak ide.
A repülőből kiszállva azonnal egy kávézóba sietünk, még a reptér épületében, mert nem indulhat máshogy ez a délelőtt, csak egy finom olasz kapucsínóval.
Kint süt a nap, és már érezzük az arcunkon, hogy melegít is. Karcsú pálmafák mellett suhanunk a város felé, és az utunk nem tart tovább tíz percnél, pedig elvileg pénteki „csúcsforgalomban” haladunk. A szállást a Corso Cavouron foglaltuk, Bari egyik főútján, és mire odaérünk, már meg is kaphatjuk a szobánkat. Gyors bámészkodás az erkélyről (egészen a kikötőig ellátunk), majd telefonálnak a recepcióról: ha ebédelni szeretnénk, induljunk, mert háromkor elkezdődik a szieszta, és akkor este nyolcig semmit sem találunk nyitva!
Így a kellemes tavaszi napsütésben legyalogolunk a kikötőig, ahol számos kis trattoria várja a vendégeket. Az „énidőm” részeként az ebédünkhöz még egy pohár proseccót is rendelünk, majd útnak indulunk. Szűk kis utcák, fölöttünk a házak ablakaiból és erkélyeiről öblítőillat zuhan ránk, hiszen kint lengedeznek a kiteregetett, száradó ruhák. A pályaudvarra érkezünk, mert kinéztük magunknak Monopolit, egy viszonylag közeli tengerparti kisvárost, ahová a legegyszerűbben vonattal juthatunk el. Fél óra az út, a vonatjegy olcsó.
Az, hogy még nincs főszezon, Monopoliban nagyon feltűnő. A nyáron valószínűleg zsúfolásig telt város most annyira üres, hogy az óvárosi részében hosszú percekig csak mi ketten bolyongunk.
Na de mi történhetett ezalatt az otthon maradt férfiakkal és gyerekekkel?
Nálunk Linda édesapja előbb aludt el, mint maga a hétéves, de ezt csak később tudom meg. Katáéknál is rendben mennek a dolgok, tehát megnyugodva énidőzünk tovább.

Buszozás a süveges tetőkhöz

– Kelj fel! Azonnal meg kell venni a buszjegyet! – Erre ébredek. Alberobello az úti cél, ide mindenképpen el akartunk menni, pedig hát nyilván erősen turistacsalogató helyszín, de a fura, süveges tetejű házak igazán megérnek egy kirándulást.
Alberobello kunyhói a kúp alakú tetőkkel (trullóknak nevezik ezeket a házacskákat) kötőanyag nélkül épültek néhány száz évvel ezelőtt, állítólag azért, hogy amikor jönnek az adószedők, gyorsan le lehessen bontani őket. Elbolyonghat az ember két napig is itt, de szerintem pár óra alatt tökéletesen képbe lehet kerülni Alberobellóval. A szieszta előtti érkezést melegen ajánlom, mert mi itt lecsúsztunk az ebédről, így ma csak kétszer eszünk.

Kaland kaland hátán

Amikor visszaérünk Bariba, már kinyitottak estére az üzletek, és mi nem tudunk ellenállni a tíz euróra leértékelt színes dzsekiknek és pulcsiknak egy olasz márka boltjában. Az fel sem merül bennem, hogy egy mini­bőrönddel érkeztem. Csak próbálgatok, és a végén három tömött szatyorral lépünk ki a boltból.
Vacsorázni Torre a Maréba megyünk. A pénztáros jelzi, hogy éjfélkor jön vissza az utolsó szerelvény, és hogy Torréba most kevesen mennek. Bólogatunk, akkor még nem értjük szavai igazi jelentését. Bő negyedóra után – hozzáteszem, százötvennel száguld a vonat – megérkezünk. Kicsit gyanús, hogy csak ketten szállnak le rajtunk kívül. Torre pályaudvara olyan sötét, mint az éjszaka. Ha az a két ember nem indulna el valahová, akkor máig nem tudnánk, merre van a kijárat. A világítás csupán pislákol, a reményünk abban van, hogy a két ember majd begyalogol a városközpontba, mégiscsak jobb, ha beállunk mögéjük… de mindkettőért­ kocsival jönnek. Így ketten maradunk a kihalt, sötét vasútállomáson. Elindulunk, és egy alagút felé vezet a gyalogút. Fúj a szél, furcsa árnyak nőnek elénk, ahogy a hold megvilágítja az utat. Az alagútban (ami egy gyalogos aluljáró) a szél miatt furcsa, sivító hangokat hallunk. Nekem már rég az inamba szállt a bátorságom, és hogy Katát is jó hangulatba hozzam, egy Hitchcock-filmről kezdek beszélni, miközben szinte rohanunk. De nem tudjuk, hová, mert a GPS elveszítette a jelet.