A doktornő a rendelőjében fogad, és őszintén örül, hogy kedvenc hetilapjában, a Nők Lapjában fog szerepelni. Kárpátalján, Munkácson nőtt fel, és gyerekkora óta olvassa az újságunkat, árulja el megilletődve. Néhány hét csúszással ugyan, de a nyolcvanas években a határon túlra is eljutott a magazin, egymás kezéből kapkodták ki, de neki talpraesett kislányként sikerült leboltolnia az újságárussal, hogy minden héten jusson számára új olvasnivaló. Nagy szerepet játszott ez a hetilap az anyanyelve megőrzésé­ben, vallja be. Arra a kérdésemre, mikor határozta el, hogy orvos lesz, szélesen elmosolyodik: 

– Kórház a város szélén – ez volt annak a csehszlovák tévésorozatnak a címe, amely elindított a pályámon. Tizenkét éves lehettem? Egyszer csak odafordultam anyukámhoz: „Anyu, eldöntöttem, orvos leszek.” Felszaladt a szemöldöke, és elképedve odaszólt apukámnak: „Hallod, Csatlós, a lányod orvos akar lenni!” Gyakorlatias emberek voltak a szüleim, anyukám kertész, apukám kamionsofőr, apu azonnal azt kérdezte: „Édes lányom, és bírod te a vért?” „Bírom”, jelentettem ki, és ezen a véleményemen akkor se változtattam, amikor nem sokkal később csokoládészeletelés közben csontig bevágtam az ujjam, és úgy éreztem, rögtön elájulok. 

„Orvos akarok lenni!”

A doktornő ma már jóízűen kuncog az egykori kislány konokságán, de tisztában van vele: ez kellett ahhoz, hogy ezen a rögös pályán megállja a helyét. Az orvosi szakvizsgáig­ azonban még hosszú út vezetett. A közeli Ungváron működött ugyan orvosi egyetem, de protekció híján Évának esélye sem lehetett, hogy felvegyék, helyette kinézte magának Észtország legmenőbb orvostudományi egyetemét Tartuban. Ez ugyanis még a Szovjetunióban történt, amelynek Észtország ugyanúgy a tagköztársasága volt, mint Ukrajna. „Lássuk, mit tudsz!” – fogta kézen frissen érettségizett lányát az édesapja, és elindultak az ezerhatszáz kilométerre eső, ismeretlen városba. Évike a felvételi vizsgán kicsit megijedt ugyan, mert minden kérdésre oroszul kellett válaszolnia, holott ő magyarul érettségizett, legnagyobb meglepetésére mégis felvették. 

– Óriási traumát jelentett az a hat év! – emlékszik vissza azokra az időkre. – Nem elég, hogy oroszul kellett tanulnom, még az észt nyelvet is el kellett sajátítanom, mert mellette a tartui kórházban éjszakás nővérként dolgoztam. Nem elsősorban a pénz motivált, a szüleim erejükön felül támogattak, hanem mert meg akartam győződni arról, alkalmas vagyok-e a pályára. Szívsebész szerettem volna lenni. A műtétek során, amelyeken asszisztáltam, az derült ki, hogy ügyes a kezem, és ami legalább olyan fontos, képes vagyok nyolc órát állni. Ez végképp elszánttá tett.

A születés csodája

Az ötödik évfolyamon azonban történt valami. Elérkeztek a szülész-­nőgyógyászathoz, és a professzor asszony olyan gyönyörűen beszélt a születés csodájáról, hogy a medikuslány nyomban irányt változtatott.­ ­Elhatározta, hogy szülész-nőgyó­gyász­ lesz. Észtországban akkoriban egyre több nő választotta ezt a pályát. Csatlósék lánya azonban nem fogadta el a tartui klinikán felajánlott gyakornoki állást. Budapestet tűzte ki célul, holott 1995-ben, amikor még csak vágyálom volt a kettős állampolgárság, erre kevés esély kínálkozott. Nagy szerencsével azonban mégis sikerült a Baross utcai klinikán egy fizetés nélküli rezidensi állást elnyernie. A tartózkodási engedélyét újra és újra hosszabbítania kellett ugyan, és a szülőkre újabb hatévi anyagi teher hárult, de Évi végre belekezdhetett szélmalomharcába, ami mégiscsak meghozta a gyümölcsét: huszonkilenc évesen szakvizsgát tett szülészet-nőgyógyászatból.