Jó ideje feltűnt, hogy bárhonnan indulunk, a terápiás beszélgetésekben egy téma biztosan helyet kér magának. Ez nem más, mint az anya. Talán nem is meglepő, hiszen ő a kezdet, de furcsa módon a vég is. Gerontológián dolgozva számtalanszor voltam tanúja, ahogy a sokszor magatehetetlen és magukról már alig valamit tudó idős emberek rég elveszített anyjukat hívták. Mama, anya, édesanyám – ismételgették motyogva, mintha újra kisgyerekek lennének, anyjuk oltalmára vágyva. Az elmosódó emlékek közül az anya alakja éles kontúrokkal rajzolódott ki. Nem, nem állítom, hogy pontos részleteket, életrajzi adatokat fel tudtak volna idézni, de az anya jelenléte élőbb és elevenebb volt, mint bármi vagy bárki másé egy­kori világukból.

Az anya önismereti munkánk megkerülhetetlen alakja, a vele való kapcsolatunk feltárása, kibogozása értékes felismeréseket hozhat, és személyiségünk fontos elemeire világíthat rá. Anyai mintáinkat is érdemes transzgenerációs szemléletben vizsgálni, és saját anya-gyerek emlékeinken kívülről indulva azt is megnézni, találunk-e hasonlóságokat, ismétlődéseket az előző generációkban, nagyanyánk, déd- és üknagyanyánk történeteiben. Az egyéni történetek mellett a nőket körülvevő történelmi, társadalmi környezetet sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hiszen ezek sokszor komoly hatással voltak az anya-gyerek kapcsolat alakulására. Gondoljunk csak a Ratkó-korszakra vagy a háromóránkénti szoptatás propagálására. 

Anyánk az első és az egyik legfontosabb kötődési figura az életünkben. Alapfokú szeretetleckéinket tőle kapjuk. Ezek a szeretetleckék, ahogy John Bowlby,­ a kötődéselmélet atyja fogalmazott, úgynevezett munkamodelleket hoznak létre, amik később nemcsak önmagunkra vonatkozó gondolatainkra, de felnőtt kapcsolatainkra is hatással vannak. Ha szerencsénk van, akkor a feltétel nélküli szeretet lesz az érzelmi alapélményünk, ami segíti a stabil önbecsülés és önbizalom kialakulását. Azonban ha az anyai szeretet és elfogadás nem olyan egyértelmű, mint a levegővétel, az sok korai sérülést és hiányt eredményezhet. Stabil önbecsülés helyett bizonytalanság, magabiztosság helyett kételkedés és önbizalomhiány jöhet létre. 

Anyaseb

Luca sokáig nem értette, hogy kimagasló iskolai, majd munkahelyi eredményei ellenére miért rezzen össze minden új feladat előtt, miért érzi, hogy hiába minden siker, ő mégis értéktelen. Kifelé a magabiztos nő álarcát viselte, de amikor esténként hazaért, rátörtek a kételyek, és alig győzte elcsendesíteni a negatív belső hangokat. Emlékeiben egy rendezett, támogató család képe élt, így eszébe sem jutott, hogy kora gyermekkorában keresse bizonytalansága okait. Aztán egyszer anyjával ebédelt. A kedélyesen induló beszélgetésben egyszer csak elhangzott egy mondat, ami egészen más megvilágításba helyezte múltja emlékeit. „Csak egy kis szeretetmegvonás kellett, és rögtön tudtad a dolgod” – jegyezte meg anyja mintegy mellékesen. Luca ledermedt. A kimondott szavak hirtelen életre keltek a testében, és rég eltemetett képeket hoztak felszínre. Látta magát, ahogy kislányként kétségbeesetten igyekszik az „engedetlensége” miatt rideggé vált anyját kiengesztelni, ahogy anyja eltolja magától, ő meg sírva kér bocsánatot a „makacsságért”. Az ominózus ebédet több beszélgetés követte, amelyek során egyre több rétege került felszínre nemcsak a saját, de anyja gyermekkori történetének is. A szeretet megvonása – mint olyan sok családban – náluk is bevett nevelési gyakorlat volt, és auto­matikusan adták tovább egymásnak a generációk. Nem volt ebben semmi gonoszság vagy ártó szándék, egyszerűen így kódolódtak az akció-reakció láncok, és szálltak anyáról lányára: ha nem megfelelően viselkedsz, elzárkózunk tőled, és magadra maradsz. A jól bevált módszer ezernyi láthatatlan sebet ejtett. Az érzelmi biztonság kialakulásához ugyanis elengedhetetlen, hogy akkor is biztosak lehessünk a szeretetben és a kapcsolat fennmaradásában, ha a cselekedeteink nemtetszést váltanak ki. 

Ahogy Bethany Webster írja Anyaseb című köny­vében, a nők évszázadok kemény „tréningje” során szinte tökélyre fejlesztették a behódolás reflexeit, amelyeket – úgy tűnik – a szeretetmegvonás módszerét használva tudattalanul adtak tovább lányaiknak. Az ideális kislány szép, szófogadó, szelíd és házias.  

Ami kicsiben kezdődik, az nagyban folytatódik. Az anyai elvárások mellé idővel felsorakoznak a társadalmi elvárások is. Ezeket megvizsgálva hamar kiderül, hogy jórészt egymásnak ellentmondó és szinte teljesíthetetlen feladatok rendszerét jelentik, amelyben nőként szinte lehetetlen stabilan értékesnek érezni magunkat. Ha egyik szerepünkben megfelelően teljesítünk, azonnal felmerül a kérdés, vajon melyik szerepünk rovására tesszük.