„Kedves Dorka, mi a véleménye arról, hogy mennyit kütyüzzön egy tizennégy éves? Ezzel a kérdéssel persze nem most kezdtünk foglalkozni, de nemhogy egyszerűsödne, mintha csak bonyolódna! Ideig-óráig válaszokat és megnyugvást nyerek egy-egy szakértőt meghallgatva, de valahogy ez sosem tartós. Segítene, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba?”

A következő mondatok, ugye, nem csak számomra ismerősek? „Már csak négy perc van ebből a részből!” „Eddig nem is néztem, mert lassú volt a net!” „A keresés, ugye, nem számít bele az időbe?” „Ez nem lövöldözős, hanem fejlesztős, akkor ezzel játszhatok tíz perccel többet?” A képernyőidő-dilemma az egyik olyan labirintus, amiben szülőként sokat bolyongunk, és mivel rettentően fárasztó, sokan reméljük, hogy egy helikopter majd kimenekít minket. 

A képernyőért vívott harc sokszor a gyerekek ellenünk folytatott szabadságharca – és ez önmagában nem feltétlenül baj, hiszen nekik feladatuk leszakadni. Nekünk pedig dolgunk védeni őket ebben a harcban, nemcsak a kéretlen tartalmaktól, hanem saját határtalanságuktól is. És dolgunk közben védeni magunkat is. Sokszor az teremt csapdahelyzetet, hogy nekünk is levegővételre ad időt, amikor a gyerekünk leköti magát, miközben felelős szülőkként ezzel párhuzamosan azt is szeretnénk, ha nem nézne sokat képernyőt. A gyerekek megérzik ezt a kettősséget, hogy billegünk belül, amitől inog a határtartó képességünk, tehát ostromolni fognak minket. Van, aki – éppen, hogy elkerülje ezeket a harcokat – a nagyon szigorú szabályokban hisz, a teljes tiltásban vagy éppen a teljes szabadságadásban, ám a legtöbben a kettő közt mozgunk. 

Én leginkább abban hiszek, hogy semmi, de semmi nem lehet fontosabb szülő és gyerek jó kapcsolatánál! Ez a hitem egy óriási veszekedés közepén, az egyik, mára már felnőtt gyerekemmel született. Máig emlékszem, hogy hol állok a lakásban a kütyükérdés mocsarába, a tehetetlenség dühé­be süllyedve – már századszor mentünk bele a lehúzó körökbe –, mikor egyszer csak, számomra is váratlanul, egy addig ismeretlen erőtől vezérelve, végtelen nyugalommal mondom neki, hogy nincs olyan, ami fontosabb lenne, mint a kapcsolatunk, úgyhogy nem veszekszem ezen tovább. Ezt az egy másik dimenzió­ba vivő erőt szeretném átadni: tíz-húsz év múlva mindegy lesz, mennyit ült a gyerekem a számítógép előtt, ha hazajár, ha elmeséli, hogy mi van vele, és ha meg tudjuk ölelni egymást.