Bár hasonló szövési technikák már az ókor óta ismertek, maga a gobelin (ejtsd: goblen) „nevét az 1662-ben Jean és Philibert Gobelin kelmefestők telkén álló francia királyi kárpitszövő műhelyről kapta (Manufacture de Gobelins). Gobelin nevével helyesen csak azokat a darabokat lehet jelölni, amelyek ebből a műhelyből kerültek ki” – szögezi le a Wikipedia. Manapság viszont többféle keresztöltéses hímzést is gobelinnek nevezünk – anélkül, hogy ez bármiféle zavart okozna az értelmezésben.

Napjainkban reneszánszát éli a gobelin, de népszerű hobbinak számítanak a kézimunka más formái is a DIY- és mindfulness-mozgalmak következtében. A régi korok emberei azonban nem puszta szórakozásból hímeztek. Számukra a gobelin kemény munka, művészet és néha a megélhetés záloga is volt.

Alábbi archív cikkünk több szempontból is izgalmas. Egyrészt (vélhetőleg) hűen bemutatja az 1960-as években Pest megyében élő parasztasszonyok mindennapjait – az örökké szóló rádiótól a mindig fáradt szemeken (és kezeken) át a kijózanító fizetésekig. Ezekben az időkben a magyar vidékeken élő nőknek nem sok – a mainál mindenképp kevesebb – lehetősége volt (plusz) jövedelemre szert tenni. Egyes források szerint

1964-ben a bruttó átlagkereset 1757 forint volt. A riport tanúsága szerint a gobelinhímző nők szokásosan 5–600 forintot kaptak munkájukért – és többüknek ez volt az egyetlen állása.

Másrészt azért is érdekes az alábbi cikk, mert egészen az utolsó bekezdésekig egy rövid, de remek riportnak tűnik. Végül azonban a fókusz sután elmozdul, és az írás (feltehetőleg nem a szerző ötlete alapján) a szocialista külkereskedelem és népgazdaság dicséretében fut ki.

Valódi kordokumentum tehát, jól mutatja, milyen szigorú elvárás volt ezekben az időkben a rendszer vélt kiválóságának sulykolása. Még akkor is, ha ennek következtében a cikk valódi főszereplőiről, a fillérekért dolgozó magyar parasztasszonyokról, az ő érdemeikről és nehézségeikről el is fordult a reflektor fénye…

Nők Lapja 1964/11: Magyar gobelin – a világpiacon

A rózsák a hímzőrámára feszített selyemszitán teremnek, s amíg megszületik egy aprócska virág, nagyon sokszor bukik le s föl a villogó kis acéltű.

— Tizenötször-tizenöt, azaz 225 öltés van egy négyzetcentiméternyi területen — válaszolja egy szőke fiatalasszony, Csalmi Istvánné, miközben villámgyorsan jár kezében a hímzőtű. Előtte kemény kartonlapon a minta, erről számolja rá a halvány sárgarózsát a selyemszitára. Mögötte rádió szól.

Tóalmáson minden hímzőasszonynál szól a rádió. Ez egyetlen szórakozásuk. Újságot, könyvet nem győznek sem idővel, sem szemmel. Ha keresni akarnak — hiszen pénzért és nem csupán kedvtelésből csinálják a gobelint — nagyon korán le kell ülniük a hímzőrámához.

A gobelin kemény munka – és művészet

A Béke utcában Bogát Magdit kérdezem keresete felől:
— Havi 900–1000 forintot keresek. Ha anyukám is segít, akkor többet. De az asszonyok átlagban csak 5–600 forintokat keresnek, köti őket a házimunka, meg a család…

Nádor Ilona felvétele (Forrás: Nők Lapja archívum)

Magdinak nagyon finom, szép kis keze van. Tizennégy éves korától hímez, többször kapott oklevelet is kiváló munkájáért a Háziipari Szövetkezettől. Hímzőrámáján egy rokokó-kert rajzolódik ki árnyas fákkal, rózsabokrokkal, padokkal, szerelmes ifjú párral.

Valójában inkább festménynek nézem, mint kézimunkának. Milyen csodálatos színek és árnyalatok! A zölden, lilán, kéken keresztül a legfinomabb pasztellszínek váltakoznak egymás mellett. A legkisebb virág is a rózsaszín hat-hét árnyalatából áll.

(A szövetkezetben külön színező asszonyok válogatják össze a fonalat minden kiadott munkához.)

— Mennyit kap egy ilyen táskáért? — kérdem, mert hiszen estélyi-táska készül majd ebből a rokokómintából.
— Ha teljesen kitöltöm, 1098 forintot.
— Csináltunk mi már annyit, lenne belőle egy szövetkezetnyi — mondja Magdi édesanyja, aki húsz éve hímez.

Huszonnyolc-harminc éve kezdett divatba jönni a gobelinezés ezen a vidéken. Az idősebbek úgy emlékeznek, egy bécsi asszony nyitott gobelinhímző tanfolyamot a szomszédos Kókán. Kezdetben csak tanítókisasszonyok meg nagygazdalányok jelentkeztek, mivel tandíjat kellett fizetni. De csakhamar ellesték tőlük a gobelin titkát a szegényebbek is. Így aztán, azóta is száll anyáról leányra — és már nem titok, mert még a fiúk is csinálják.

Jelenleg hat Pest megyei faluban: Tóalmáson, Kókán, Dányban, Tápiósülyön, Tápiószecsőn és Lőrinckátán, mintegy háromezer asszonynak jelent kiegészítő téli keresetet régvolt udvarházak régvolt úrhölgyeinek eme kedvtelése, a gobelinhímzés.

Magyar gobelin – a világpiacon

A gobelines asszonyok Háziipari Szövetkezetbe tömörültek, onnan kapják a munkát, s a fizetést. Különösen az utolsó tíz évben sokat fejlődött a gobelinhímzés mintában, színezésben és minőségben. S ez kétségtelenül összefügg szocialista külkereskedelmünk fejlődésével. Mert az elsőszámú megrendelő nem a Háziipari Szövetkezet, hanem az ARTEX, az exportvállalat. A csodálatosan szép estélyi-táskákat, púderdobozokat, képeket és foteltámlákat nem elég csupán elkészíteni, hanem el is kell adni őket.

Két versenytárssal találtuk magunkat szemben a világpiacon: a francia és osztrák gobelinnel. S ebben a versenyben sem kereskedelmünk, sem a Pest megyei parasztasszonyok nem vallottak szégyent. Ma a legnagyobb gobelinszállító: Magyarország.

A hírnéven túl értékes valutát jelent népgazdaságunknak, hiszen a gobelint sok munkával, kevés anyagigénnyel állítjuk elő, (…) a hímzőasszonyoknak pedig meghozza a „tűpénzt”. Csupán Tóalmáson 1963-ban százezer forintot fizetett ki gobelinre a Háziipari Szövetkezet.

Szöveg: Szebelkó Erzsébet

Ha már hímzés: nem csak a gobelin érdekel? Korábban a Matyodesign nevű márka alapítójával interjúztunk.

Nők Lapja 1964/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nádor Ilona felvétele (Forrás: Nők Lapja archívum)