A képre kattintva galéria nyílik!
Vasárnap este már kongatták a vészharangot, és hétfő reggelre tényleg ideért az igazi tél. Múlt hét elején leesett a hó, nem is kevés, közel harminc centi. Amikor lesétáltunk a lakástól a parkolóig, figyeltem a reakciókat: idős bácsi fülig érő mosolyától a gyerekek kitörő lelkesedésén át a dolgozó emberek bosszankodásáig… Abban azonban egyetértettek a helyiek, hogy hóhelyzet van, azaz az élet egy kicsit (megint) megállt.
Sok iskola és munkahely bezárt. Buszokra-vonatokra jobb volt egyáltalán nem vagy csak késésekkel számítani. Persze, ki ne örülne néhány potya szabadnapnak? Mi sem háborogtunk, amikor a közösségi farmok és a napközi otthonok közölték, nincs foglalkozás. A rend csütörtökön-pénteken kezdett helyreállni, de még ekkor is értek meglepetések. A pénteki uszodai terápián, amelyen általában hét-nyolc gyerek vesz részt, hárman jelentek meg. Minderről azonban mit sem tudtunk előre, így a megfogyatkozott csapatra hét felnőtt segítő jutott! Nem mondanám, hogy nem éreztem haszontalannak a jelenlétemet.
A vidéki, hegyi falvak iskoláinak bezárását értem, mert a tél általában csak esős, de a kanyargós szerpentineken hóban-fagyban vezetéshez nincsenek hozzászokva. Veszélyes, és jobb a biztonság. Azt viszont már jobban furcsálltam, amikor a vasárnapi választások után hétfőn, sőt, valahol kedden is zárva tartott az iskola, míg a szavazatokat számolták és takarítottak. Egy Csehországban élő olasz barátomtól kérdeztem, nem hiányzik-e neki az ilyesmi felfordulás, ahogy olaszul mondják, casino. Rázta a fejét. Ez, hogy valami mindig fejetlenséget okoz, egyáltalán nem. Például a vonatok télen a „túl kemény” tél miatt, nyáron a „túl forró” nyár miatt késnek.
A nehézségek ellenére igyekszem aktív és pozitív maradni. A hónap első vasárnapján, amikor a legtöbb múzeum ingyen látogatható, koraközépkori Madonna festmények és etruszk emlékek kiállításán jártunk. Tudom, nem mindenkinek élmény a múzeumozás, de engem meghat, ha karnyújtásnyi távolságból vehetek szemügyre olyan műalkotásokat, amelyek a kultúránk gyökerét jelentik, csodálatos módon fennmaradtak, az ideutazásom előtt pedig legfeljebb könyvekben, történelem vagy művészettörténet órán láttam őket. Ugyanez érvényes a középkori városra is, ahol élek. Fantasztikus, hogy máig állnak tornyai, kápolnái, falai, és nem sok jelét mutatják, hogy az elkövetkezendő időszakban mindez változna!
Mostanában azért akadnak hullámvölgyeim, amikor úgy érzem, nem megy a nyelv, vétek az olasz illemtan ellen, és közeledik a program vége, döntenem kell, hogyan tovább. Hogy jobban megértsem a hangulatingadozásaimat, elővettem a kulturális sokk elméletét, mit mond, hol tartok a beilleszkedésben. A megérkezés utáni „nászutas fázist” letudtam, nem rózsaszín buborékban élek, látom az új környezet hibáit. A hétköznapi interakciókat gond nélkül lebonyolítom. Inkább, azt hiszem, már az egyensúlyt keresem magyar és itteni létem, kultúráim között. Habár a múlt héten történt egy negatív esemény, a pozitív végkifejlet mégis azt üzeni, odaföntről (is) nagyon vigyáznak rám. A nagy hóban elhagytam az irataimat, de megtalálták, és hiánytalanul visszakaptam mindent. Identitásvesztésről tehát legfeljebb ironikusan beszélhetünk. Köszönöm, én megvagyok.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai