Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert nehezére esik keménynek mutatnia magát gyermeke előtt.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
A féljem három hónappal ezelőtt összeköltözött a legjobb barátnőmmel, itt hagyott bennünket, és egy hónappal ezelőtt még a városból is elmentek, munkahelyet váltottak. A lányom kilencéves. Mostanában éjjel is felriad, sír, és azt szipogja: „Apu! Apukám!” Én igyekszem erős maradni, és nem mutatni, hogy engem is mélyen bánt, sért és elkeserít, ami történt. Amikor hallom, hogy felsír, kiugrom az ágyból, először dermedten állok, most mit is mondjak, aztán berohanok, valahogy megvigasztalom, mintha én nyugodt volnék, végre elalszik, és akkor én sírok hajnalig.
Azt gondoltam, könnyebb volna, ha beszélhetnénk arról, hogy mi is történt, de bíró barátnőm intett, ne mondjak az apjára semmit, mert azt felhasználhatja a gyermekelhelyezési perben. Nehéz. Ha felhívom, hogy jöjjön el a lányához, és amikor itt van, a lánya azt kérdezi zokogva: „Mikor jössz vissza?”, akkor utólag szemrehányást tesz nekem, hogy én biztatom erre Lidit, mondván, így akarom őt visszavenni.
Ha nem hívom, és a tanárnő szól neki, hogy milyen depressziós a gyerek, akkor felhív, hogy miért nem szóltam, ennyit sem tudok megtenni, nem a gyerek érdekét nézem… Akármit csinálhatok, az szerinte rossz. Viszont előtte, tizenkét éven át, amíg együtt éltünk, minden a lehető legjobb volt (már szinte egy kicsit sokalltam is). Most már látom: akkor az én befolyásom alatt állt, most a volt barátnőm hat rá.
Kérdésem: miként tudnám a lányomat tartósan megvigasztalni, és tisztább helyzetet teremteni? Egyelőre még azt sem tudja, hogy az apja a Magda nénivel ment el. Ez a férjem kifejezett kérése volt, hogy most még ne mondjuk, majd ha letisztulnak a dolgok. Néha itthon dolgozom, és az utóbbi hetekben többször előfordult, hogy a lányom is itthon akart velem maradni; ilyenkor erőt vettem magamon és az apja helyett is szigorú voltam, pedig nekem is jólesett volna, ha együtt tölthetjük a napot.
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Ne legyen erős! Mutassa ki, amit érez – ami nem azt jelenti, hogy szidalmaznia kellene az apát, vagy szakításuk részleteivel terhelni a kislányt. De ha ön is elsírja magát vigasztalás közben – ahelyett, hogy utána sírna egyedül hajnalig –, ez egyáltalán nem baj.
Ha egy gyerek azt élheti át, hogy a felnőtt magatartása és szavai összhangban vannak érzéseivel és gondolataival, ez önmagában is megnyugtató hatással van rá, és biztonságot ad neki.
Nem tudjuk, hogy pontosan honnan is tudja egy gyerek, hogy az anyja vagy más közeli hozzátartozója mit érez és mire gondol. De az elég egyértelműnek látszik, hogy a gyerekek nemcsak a szavakból és a kimutatott érzelmekből tájékozódnak, hanem – láthatatlan antennájukkal – a velük együtt élő ember belső állapotait is felfogják.
Együtt sírni? Igen!
Kiadni a fájdalmat, megjeleníteni, nem letagadni, nem „egyedül hagyni” a fájdalomban a gyereket, de azután – és ebben van a felnőtt szerepe – újra meg újra kikapaszkodni… Ilyenkor aztán előfordulhat, hogy az együttes, nem sietős reggeli idején meglep minket valamiféle könnyeken át mosolygó derű: „Na, jól kisírtuk magunkat az éjszaka…”
És el tudnám képzelni – ha olyan szerencséje van, hogy bizonyos napokon otthon lehet, és a gyerek is szívesen otthon maradna magával –, hogy azt mondjuk: „Ma csapunk egy görbe napot! ” És elmegyünk sétálni, kirándulni, moziba, valahol eszünk valamit, és beszélgetünk az életről, az apjáról, megint csak anélkül, hogy túlterhelnénk a gyereket olyan részletekkel, amelyek nem tartoznak rá. De azt semmiképpen nem tartom letagadhatónak, hogy az apja igenis Magda nénivel ment el.
Azt is tudnia kellene, hogy mikor hol laknak, és ezeknek a tényeknek az ismerete, még ha fájdalmas is, de a megfoghatatlan nyugtalanságot – amelyik a semmibe mered kétségbeesetten – enyhíti.
Azt gondolom, hogy bíró barátnője is csak arra utalhatott, hogy ne szidalmazza az apát – vagy a barátnőjét –, ne próbálja a gyereket az apjától elidegeníteni.
Biztos vagyok benne, ha Lidi pontosabban tudná, hogy mi is a helyzet, hogy mi történt, akkor az apja látogatásakor lehet, hogy nagyon szomorú lenne, de nem kérdezné zokogva újra meg újra, hogy mikor jössz vissza, bár biztos, hogy újra meg újra felötlene benne ez a kérdés.
Mert ahogy régi címereken és képeken látjuk a teljes világot – jobbról a Nap, balról a Hold, közöttük a csillagok –, úgy a gyerekek világa is apával és anyával teljes, s ezért sokáig nem tudják leküzdeni azt a vágyukat, hogy újra és újra összetereljék a válásban vagy szakításban szétesett egész világ szereplőit. (Vannak persze olyan pokollá vált házasságok, reménytelen helyzetek, ahol nyugalomra sóvárogva már a gyerekek akarják a válást.)
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2000/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
