Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett anya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert befogadott egy tinédzser lányt a családjukba, és utólag elgondolkodott, nem ártott-e ezzel vér szerinti gyerekeinek.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Két lányunk tíz- és hétéves. Szerintem okos, jó gyerekek, a nagyobbik kicsit akaratos, a kicsi nem tud egy helyben ülni, de jó tanulók, jószívűek, szeretnek játszani, táncolni, nyelveket tanulni. A férjem tűzoltó, amikor nincs szolgálatban, egy cégnél maszekol, én könyvelő vagyok, saját bt.-m van, itthon dolgozom, többnyire éjszaka, mert nappal főzök, mosok, különórára viszem a gyerekeket. Mégis jónak tartom így, mert szerintem a gyerekek ezért nyugodtak, kiegyensúlyozottak.

Három éve egy tánccsoportot is „vezetek”. Nem én tanítom a táncot, azt a lányok találják ki (tíz nagylány, tizennégy és tizennyolc között, és tizenhat kicsi, akik hét-tizenkét évesek), én „csak” velük vagyok, intézem a szerepléseiket, pályázatokat írok stb. Minden héten péntek délután a kicsikkel, szombat délelőtt a nagyokkal próbálok, nyáron együtt vadkempingezünk, és ez az egész az életem, az életünk része.

Az egyik nagylány nemrégiben nehéz helyzetbe került. Apja már tíz éve meghalt, anyja nevelte. Két évvel ezelőtt egy jómódú család gyereke járni szeretett volna vele, és az anyja ezt a kapcsolatot nagyon pártfogolta, de a lánynak nem tetszett a fiú. Az anyja, aki annak idején tizenöt éves korában jött el hazulról, azt akarta, hogy a lánya menjen férjhez ehhez a fiúhoz, mert ha nem, pokollá teszi az életét. Ezt az ígéretét be is tartotta.

Mindennaposak voltak a verések, a haját csomóban tépte ki, nem engedte sehová, nem adott neki enni, nem vett neki ruhát, nem kapott zsebpénzt. Egy idő után a lány megszökött hazulról, csavargott, lógott az iskolából, megbukott, ivott, dohányzott, rossz társaságba keveredett… Mindezen a maga erejéből változtatott a mi hatásunkra, de egy legutóbbi komoly verés után öngyilkossággal is próbálkozott. Édesanyja az italra is rászokott, amitől még agresszívebb lett. Ügyével a helyi gyámhivatal és a gyerekjóléti szolgálat is foglalkozott.

Férjemmel elhatároztuk, hogy mivel a nagylány már elmúlt tizenhat éves és kérheti a szülői ház elhagyását, mi befogadjuk. Most már hónapok óta nálunk alszik, nem iszik, nem csavarog, jegyei jelentősen javultak, egy éve jár egy kedves, rendes fiúval, aki szereti őt. Kiegyensúlyozott, nyugodt. A dolog nem ilyen sima, mert az anya nehezen nyugszik bele az árvaellátás és a családi pótlék elvesztésébe.

Az én kérdésem: helyesen tettük-e, amit tettünk a mi családunk szempontjából, az én lányaim (akik ismerik és szeretik a befogadott nagylányt) nem fogják-e úgy érezni, hogy „elvette” anyukájukat az új gyerek; mit él át a nagylányom, aki elvesztette nagylány pozícióját a családban; hogy neveljek egy hirtelen kapott tizenhét éves lányt úgy, hogy szabadságot is adok neki, de mégis, elvárásaim is vannak? Jól cselekedtem-e, és hogy csináljam, hogy továbbra is jó legyen? Hirtelen mostohaanya lettem, de ezt nem bántam meg.

Ha tehetném, építenék egy nagy házat, és befogadnék minden ilyen gyereket… Naiv vagyok? Ártok a családomnak (amelyik egyébként egyetért velem)?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Nem mostohaanya lett, hanem nevelőanya. (Vannak édes mostohák is, mint tudjuk; de a mostohaság egyébként azt jelenti, hogy valaki, felnőtt nő vagy férfi belép egy családba a vér szerinti anya vagy apa helyére. Maguknál nem ez történt, hanem egy nagylányt fogadott be egy szervesen nőtt egész család, és ez a helyzet mindig könnyebb és kedvezőbb, mint a mostohaság.)

Szerencsére elég nagy a korkülönbség tízéves nagylánya és a befogadott nagylány között, így nem hiszem, hogy úgy érezné a tízéves, hogy a családban elvesztette eddigi „elsőszülött” pozícióját. A lányok sem fogják úgy érezni, hogy a nagylány elvette az anyukájukat, inkább úgy, hogy egy idősebb nővérben afféle pótmamát kaptak.

Mindannak alapján, amit leírt, nem is tudom egészen komolyan venni azt a kérdését, hogy hogyan neveljen egy hirtelen kapott tizenhét éves lányt. Pontosan úgy, ahogy a mondat második felében írja, hogy szabadságot is ad neki, de a család természetes elvárásait vele is érzékelteti (minél kevésbé szóban, annál jobb).

Ebben az életkorban, a beszélgetésekben, az együttes tervezgetésben mindig sokat segít a humor. Nem kell mindent azonnal véresen komolyan venni, ami tervként vagy ötletként felmerül, vagy esetleg megtörténik egy-egy rosszabb iskolai jegyben, egyebekben.

A nagylány hamarosan felnőtt lesz, nagykorúvá válik, tizennyolcadik életévét betölti, s maga inkább, mint idősebb barátnő állhat mellette. Azt hiszem, ezeket a szerepet már jól begyakorolhatta az elmúlt három évben a tánccsoport vezetésében. Az ott kialakított, megszokottá vált hangot és magatartást kell ezentúl is folytatnia.

Egyszóval: jól tette, hogy befogadta ezt a nagy gyereket, és csinálja úgy, ahogy eddig – lazán, de odafigyelve –, hogy továbbra is jó legyen.

(Azt hiszem a dologban a legnagyobb teher az árvaellátástól és a családi pótléktól megfosztott anya ellenszenve és haragja; aki persze ezektől a juttatásoktól akkor is elesett volna, ha férjhez adja a lányát. Igaz, akkor biztosan a jó partiból remélt volna anyagi előnyöket.)

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2001/12. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images