Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett egyetemista levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert tanulmányaival kapcsolatos szorongásai már testi tüneteket is okoznak neki.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Az egész akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy felvettek egy jó hírű főiskolára. Attól kezdve bárkivel is találkoztam, mindenki azt mondta, hogy nagyon nehéz lesz, rengetegen megbuknak stb. Engem túlzottan nem érdekelt a dolog, mert úgy gondoltam: nagyon sokat hajtottam azért, hogy bekerüljek, ez sikerült is, és a szorgalmammal még soha nem volt semmi probléma.

Szeptemberben a felsősök a „szóró” tantárgy (van egy ilyen) bukási arányával ijesztgettek minket, sőt, azt is mondták, nyugodtan számoljunk rá még egy évet a főiskolai tanulmányainkra. (Aki nem tudná: a „szóró” tantárgy az, amelyiknek segítségével kiszórják, rostálják a hallgatókat.) Aztán jöttek a tanárok, és a legtöbbnek az volt az első dolga, hogy előadta, nem nehéz megbukni, sőt… Szeptembertől a vizsgaidőszakig a rémhírek és a félelmek egyre nagyobb méreteket öltöttek.

Még el sem kezdődött a vizsgaidőszak, de az évfolyamtársaim már elkezdtek fogyatkozni. Én az egészre próbáltam nem figyelni, tanultam, sikeresen túljutottam a zárthelyiken (ezeken már elég sokan elakadtak), és alapos felkészülés után viszonylag nyugodtan mentem el a legelső vizsgára, amelyik éppen a „szóró” tantárgy volt. Nem sikerült. Kezdtem kicsit összeomlani, de tudtam, hogy van még két lehetőségem. A következő vizsgára még jobban felkészültem, és amikor befejeződött, boldog voltam, mert én is, és a bent ülő évfolyamtársaim is azt hittük, hogy sikerült (méghozzá egészen jól).

De tévedtünk. Újra megbuktam! És akkor hirtelen elegem lett. Még próbálkoztam a harmadik alkalomra is felkészülni, csakhogy már azt láttam, mindent tudok, de hiába, biztos lehet még találni valamilyen apróságot, ha elég hosszú a vizsga (és mindig nagyon hosszú), amire nem lesz tökéletes a válasz. Mégis ültem a könyv előtt, és tanultam, de a fejemben csak az intelmek kavarogtak, hogy kétszáz emberből húsz ment át tavaly ezen a harmadik vizsgán, és én úgyse fogok átmenni…

Elkezdtem aludni, egyre többet aludtam, lassan képtelen voltam tanulni, mintha valami pszichikai gátat szabtam volna magamnak, és nem tudtam áthatolni rajta. Az alvásba menekültem, és közben gyötört a lelkiismeret-furdalás. Persze megbuktam. Az önbizalmam tovább csökkent, a gát pedig csak nőtt. Azt hittem, ezután ez majd elmúlik, de most megyek felsőfokú nyelvvizsgára, és ugyanazt érzem, mint a harmadik „szóró” vizsga előtt. Ilyen érzéseim eddig soha nem voltak, eddig mindig jó vizsgázó típusnak számítottam a tanáraim szemében is (kiselőadások, nyelvvizsgák, érettségi).

Mi történt velem? Miért kell úgy tanulnunk, hogy állandóan stresszben legyünk? Miért ijesztgetnek minket, hogy ez az utolsó esélyünk? Az egyetemi lap szerint minden harmadik egyetemista gyomorfekélyes. Ez a félév teljesen kikészített, csalódtam magamban, és nem bírom leküzdeni azt az érzést – amit eddig soha nem ismertem –, hogy hihetetlenül gyenge vagyok. Nem lenne hatékonyabb egy diákcentrikus oktatás? Mi a megoldás?

Helyre kell tennem az élményeimet, mert a többi vizsgát és a következő vizsgaidőszakot is végig kell csinálnom. Meg aztán nem is tudnám leélni az életemet azzal a tudattal, hogy nem sikerült élnem a felkínált lehetőséggel. Türelmetlenül várom a válaszát, és addig is edzem az önbizalmam, ami meglepő módon, de eltűnt.

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

A levele önmagáért beszél. Úgy gondolom, hogy a lehetséges megoldás is benne van. Meg kellene szüntetni a „szóró” tantárgyak szórótantárgy-jellegét. Ki kéne iktatni az úgynevezett „szóró” vizsgákat, amelyeknek a későbbi szakmai tudás, a későbbi beválás szempontjából semmiféle értékük, előrejelző funkciójuk nincs. 

Van, ahol arra használják őket, hogy a pontszámok alapján bekerült „túl sok” hallgatót még egyszer „törvényesen” (valójában szubjektíven és törvénytelenül) megszűrjék. Van, ahol az oktatók egyszerűen saját tantárgyuk szakmai gőgjétől megszállottan hatalmaskodnak

(ilyenkor általában úgy érzik, hogy az ő tantárgyukat – esetleg személyüket – vagy a kollégák, vagy a hallgatók „nem becsülik eléggé”, „háttérbe szorítják”, de majd ők megmutatják…).

Akárhogy is, az efféle helyzetek tarthatatlanok (demokratikusan működő egyetemeken elképzelhetetlenek), értelmetlenek, és valóban – ahogy írja – betegítők! Gyomorfekély, ifjúkori magas vérnyomás, krónikus fejfájások – hogy csak a testi tünetekről beszéljünk. És aztán jön az, amiről ír: a kialakuló depresszív állapotok, amelyek aztán – a depresszió miatti egyre rosszabb vizsgaeredményekkel – önmagukat gerjesztik.

A depressziónak ezt az akut problémáját szakember (orvos és pszichológus) segítségével kell – és kellene önnek is – azonnal megoldani.

Nem vagyok gyógyszerpárti, de ilyen esetekben helyes a hatékony antidepresszánsok (depresszió elleni gyógyszerek) alkalmazása – az orvossal való konzultáció után orvosi rendeletre és folyamatos kontroll mellett. Ezt feltétlenül kísérnie kellene a célzott, rövid pszichoterápiának is, amelyik – úgy gondolom – helyreállíthatná lelki békéjét, sérült önbizalmát.

Hangsúlyozni szeretném: nem csak magáról és nem csak a maguk főiskolájáról van szó és nem csak a maguk „szóró” tantárgyáról.

A legkülönbözőbb főiskolákról és egyetemekről – és a legkülönbözőbb tantárgyakat és oktatókat illetően – ismerjük ezt a panaszt, amelyet az egyetemek és az oktatók autonómiájának sérelme nélkül, valamiképpen orvosolni kellene, de ehhez szükség volna a hallgatók (és netán a velük egyetértő oktatók, mert azért ilyenek is vannak) higgadt, de határozott fellépésére.

Persze, aki megbukik, az elégedetlen. És vannak tényleg nehéz tantárgyak is, amelyeket meg kell tanulni. De mindnyájan, akik valaha főiskolára vagy egyetemre jártunk, vagy ott dolgoztunk, dolgozunk, tudjuk, hogy itt, a maga által leírt esetben, nem erről van szó!

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/15. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images