Ha valaki nem elégszik meg a statisztikákkal, és a saját szemével szeretne megbizonyosodni arról, hogy mit is jelent ma Magyarországon a mélyszegénység, az vessen egy pillantást a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei encsi kistérségre, ahol átlagon felül magas a hátrányos helyzetű gyerekek aránya.
A szegénység és kirekesztettség a gyermeki élet minden egyes szegmensére hatással vannak; a fizikai-, érzelmi-, szociális fejlődéstől a társadalmi szerepeken át egészen a teljesítménybeli különbségekig – különösen akkor, ha valaki cigány származású.
Minél idősebb egy gyermek, e különbségek annál inkább kihatnak a fejlődésére. A kora gyermekkori fejlődésben mutatkozó hiányosságok későbbi életük során pedig számtalan lehetőségtől foszthatják meg az érintetteket.
A szegénységben élő kisebbségi gyerekek a legkiszolgáltatottabbak:
kevésbé érzik, hogy értékelik és szeretik őket, és mivel folyamatos fenyegetettségben élnek, a későbbi mentális problémák kockázata is magasabb.
Megbélyegzés és előítéletek
Ami pedig a megbélyegzést és az előítéleteket illeti, Közép-Európa kifejezetten rosszul teljesít: a cigány családok életkörülményeire inkább kulturális normaként, mintsem az évszázados megkülönböztetés egyik következményeként tekint a társadalom.
Ha a hátrányos helyzetű roma fiatalok jövőképére gondolunk, a legnagyobb akadályt kétségkívül a generációs szegénység és a megbélyegzés jelentik. Pedig sokan szeretnének kitörni, továbbtanulni, dolgozni, de elfogadás és megfelelő oktatás hiányában ezek a fiatalok aligha indulnak ugyanolyan esélyekkel, mint jó körülmények közé születő társaik.
Származástól függetlenül minden gyereknek joga van ahhoz, hogy minőségi oktatásban részesüljön,
szakképzett pedagógusok hiányában, egy kirekesztő környezetben azonban kevés esély van arra, hogy az iskolában eltöltött idő sikerélményekben gazdag legyen.
A hátrányos helyzetű gyerekeket segítő InDaHouse Hungary Egyesület lelkes önkéntesei hisznek abban, hogy minden gyereknek egyenlő joga van a tanuláshoz, élményekhez és a jövőképhez. Az egyesület csapata idén tizedik éve dolgozik azon minden erejével, hogy a borsodi, főként cigány származású gyerekeket hozzásegítse egy boldogabb, sikeresebb felnőtt élethez.
Hogy miként ellensúlyozzák a társadalmi szintű rasszizmus negatív hatásait a gyakorlatban, azt Benkő Fruzsina, az egyesület alapítója mutatta meg nekünk, aki az encsi kistérségben – Fügödön, Perén, Ináncson és Hernádszentandráson – kalauzolt körbe minket.
Fruzsina 17 éves korában kezdett önkéntességgel foglalkozni. A gyermekvédelmi rendszer hiányosságaiból fakadó problémákkal később ifjúságsegítőként és szociális munkásként is találkozott. Eleinte Pesterzsébeten dolgozott, járt javítóintézetekben, gyerekotthonokban, és rengeteg tapasztalatot szerzett arról, hogy mi történik a hátrányos helyzetű, cigány származású kamaszokkal Magyarországon.
Elfeledett gyerekek
„Tragédiákat és szomorúbbnál szomorúbb sorsokat láttam, mindeközben pedig azt éreztem, hogy hiába teszek meg mindent, nem tudok a gyerekeknek segíteni, mert nincs értelme a munkámnak addig, amíg meg van kötve a kezem. Nem akartam, hogy az életem úgy teljen el, hogy szolgálok egy rendszert, ami nem jól működik, és ami nem a gyerekek érdekeit nézi. Félreértés ne essék, a szakmában rengeteg elkötelezett és nagyon jó kollégát ismerek, de a rendszer és a körülmények nagyon rosszak. Gondolok itt arra például, hogy a prevenció egyáltalán nem tud működni az állami szférában.
Csak tűzoltás van, és az se mindenkire érvényes, mert vannak olyan gyerekek, illetve gyerekcsoportok, akik egyszerűen kimaradnak.
Akkoriban már létezett a Van Helyed Alapítvány, a Toldi Tanoda és a Bagázs. Láttam, hogy van alternatív megoldás a problémára, és bíztam benne, hogy én is képes lehetek ugyanerre. Úgy gondolom, hogy ha valaki eléggé elhivatott hozzá, akkor kutya kötelessége létrehozni valami újat olyan gyerekek közelében, ahol nem elérhető egy ilyen szolgáltatás” – mesél a kezdetekről Fruzsina.
Tudván, hogy a kora gyermekkori fejlesztésnek mekkora szerepe van a jövőre nézve, Fruzsina önkénteseket toborzott, akikkel kezdetben havonta, majd kéthetente jártak Budapestről. Mivel az önkéntesek és a gyerekek száma folyamatosan nőtt, ma már minden szombaton és vasárnap, online pedig hétköznap délutánonként tartanak fejlesztő foglalkozásokat az encsi kistérség hátrányos helyzetű, többségében roma származású gyerekeinek.
Az egyesület 2019-ben megalapította az InDaHouse Önkéntes- és Gyerekközpontot, ami közel 800 önkéntes keze által, adományokból épült, és ahol több mint 100 gyerek és 20 önkéntes fordul meg egyetlen hétvége alatt. Fruzsina 2020-ban Hernádszentandrásra költözött Budapestről, ugyanebben az évben pedig közösségi fejlesztőházuk is megnyitotta kapuit Fügödön. A civil szervezet ma már 300 önkéntessel, 133 helyi családdal és 271 gyerekkel dolgozik együtt, akiket nem csak írni, olvasni, számolni, de játszani is tanítanak – mindezt pedig magas színvonalon, módszereiket folyamatosan fejlesztve teszik.
Kora gyermekkori programjukban 0-4 év közötti hátrányos helyzetű kisgyerekhez járnak házról házra, hogy készségeiket fejlesztve előzzék meg az esetleges lemaradásokat. Fügödi fejlesztőházukban iskolaelőkészítő programot indítottak, ahol a gyerekek saját fejlődési szintjüknek megfelelő, egyénre szabott és játékos oktatásban részesülnek. A KisTanoda program keretében az alsós tanulók felzárkóztatásában nyújtanak segítséget, a NagyTanodában pedig felsősök és középiskolások vesznek részt, ahol a szociális kompetenciák erősítése – főként az együttműködés, a problémamegoldás és az önismeret – áll a középpontban.
Fruzsina elmondása szerint minden szülő jót akar, és
minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke sikeres és egészséges legyen – azonban sokan vannak, akik nem tudják, hogy miként segíthetnek ebben,
hiszen annak idején ők sem kapták meg ezt a figyelmet. A gyereket el kell látni, etetni, tisztába tenni, de ami a szellemi fejlődést illeti, nagyon sok szülő marad eszköztelenül, így nem mindenki tudja, hogy miként vehet részt ebben. Az InDaHouse kora gyerekkori programja részben pedig ezen is segít, hiszen a szülők is láthatják, hogy a házról házra járó önkéntesek hogyan fejlesztik a gyerekeket.
Azt pedig a saját szememmel is megtapasztalhattam Encs leginkább megbélyegzett cigánytelepén, hogy Fruzsina és az önkéntesek a szülők felé is értő figyelemmel, partnerként fordulnak, akik abszolút érzik és értékelik mindezt, hiszen éppen ez az, amihez általában sajnos nincsenek hozzászokva.
„Mire a kicsik bejönnek az iskolaelőkészítőbe, addigra már túl vannak több évnyi kora gyerekkori programon. A szülőkkel is szoktunk beszélgetni, és itt abszolút érezhető az attitűdváltás, mert ők is látják, hogy ez tényleg fontos, és igenis tanuljon a gyerek, legyen okosabb és sikeresebb. Tehát, még ha nem is érti minden szülő, hogy mi történik pontosan, látják, hogy ez a kicsiknek jó. Ez a másik, amire mindenképpen van hatásunk, és amiért létre is jött az InDaHouse. Kevesebb eséllyel indulnak azok a gyerekek, akik kirekesztve, előítéletektől sújtva nőnek fel, és olyan közösségek tagjai, akik ezt szintén elszenvedik a külvilágtól.
Az önkéntesektől egyéni figyelmet, szeretetet és bizalmat kapnak, ami lehetővé teszi, hogy egy többségi munkahelyen később megállják a helyüket, és ne a sérüléseik irányítsák őket.”
Ördögi körforgás
„Van egy környékbeli általános iskola, ahol cigány és nem cigány gyerekek egyaránt tanulnak. Viszont teljesen más tudással és élményekkel jönnek ki, ami megdöbbentő. Ha komolyan lennének véve olyan erőszakos cselekedetek, mint például a 15 évvel ezelőtti romagyilkosságok, akkor nem itt tartanánk. Nem beszélve a szegregációról, ami kutatások szerint is egy lefelé tartó spirál. Ha elkezdődik, a gyerekek nem részesülnek minőségi oktatásban, a tanárok előbb-utóbb elmennek, akik pedig maradnak, kényszerpályára kerülnek. Ez vidéken azért nehéz téma, mert itt erősebb a spontán szegregáció jelensége. Aki teheti, az elviszi jobb iskolába a gyerekét, a falusi oktatási intézmények pedig cigányiskolává válnak.
Pluszban rontja a helyzetet, hogy egy ilyen intézménybe hátrányos helyzetű, rossz állapotban lévő gyerekek járnak, ebből az ördögi körforgásból pedig nagyon nehéz kitörni” – vélekedik Fruzsina. Az pedig elmondása szerint szakemberként is meglepte, hogy nem csak városi és falusi, de telepi és falusi gyerekek között is hatalmas a szakadék:
„Ha például a faluban megkérdezünk egy 6 éves gyereket arról, hogy mi érdekli, milyen feladatlapot szeretne (az InDaHouse önkéntesei a kicsik egyéni érdeklődési körének megfelelően állítják össze a feladatlapokat – a szerk.), akkor tud rá válaszolni, míg a telepen élő nem biztos. De ez csak egy példa a sok közül, hiszen az egészségi állapotban és a szociális készségekben is tapasztalunk látványos különbségeket. A probléma komplex, a kirekesztettség és megbélyegzés pedig nagyon mély, régről gyökerező attitűdök.
Az UCCU nevű alapítvány például lehetőséget teremt a roma és nem roma gyerekek közötti párbeszédre: roma fiatalok járnak általános iskolákba, sztereotípiákat ledöntő foglalkozásokat tartanak, és bármit lehet tőlük kérdezni. Nyilván ezek a személyes találkozások a legjobbak, sőt, kutatások is bizonyítják, hogy ez a leghatékonyabb. Azonban akármennyire is szeretnénk, a civil szervezetek egymaguk sajnos nem képesek mindent egyszerre megoldani, a roma-nem roma közötti szakadékot pedig nem lehet egykönnyen áthidalhatóvá tenni addig, amíg rendszerszinten nem történik változás.”
Apró lépésekben egy befogadóbb jövő felé
Minden gyereknek szüksége van egy felnőttre, aki érti a fájdalmát, meghallgatja, és együtt érez vele. Fruzsina elmondása szerint az egyesület önkéntesei emiatt nemcsak mentorként, de egyfajta értő tanúként is jelen vannak a gyerekek életében:
„Mivel maga a rendszer nem működik jól, a valódi segítség, amit mi tudunk adni, az az, hogy itt vagyunk a gyerekeknek személyesen is, és hogy ezek a segítő beszélgetések megtörténhetnek. Az emberi pszichében kódolva van, hogy mit tapasztaltunk életünk első éveiben, milyen alapélmények értek bennünket. Most gondoljunk bele a szülők helyzetébe, akiket egész életükben kirekesztett a társadalom. Nagyon sok szülőre nagyon pozitív hatással van, hogy látják az önkénteseket a gyerekeikkel. És hosszú távon az is siker, hogy a kicsik, akik ide járnak, a saját gyerekeiket később már máshogy fogják tanítani, hiszen kismillió olyan pozitív mondat és élmény lesz bennük elraktározva, amit itt az önkéntesektől megkapnak.”
Ahogyan időközben nőtt az InDaHouse-os gyerekek létszáma, az egyesület is kiegészítő szolgáltatással bővült:
„Jó, hogy fejlesztjük a gyerekeket, de ha nem látnak, nem hallanak, akkor nem fognak tudni haladni az iskolában.
Időközben lettek olyan együttműködéseink, melyek segítségével ingyenesen tudunk szemüveget biztosítani azoknak, akiknek kell. De fogorvosokkal, fül-orr-gégész szakorvosokkal is kapcsolatban állunk, akik vagy eljönnek hozzánk, vagy mi juttatjuk el szakrendelésekre a gyerekeket (az utóbbi vizsgálaton 130 gyerek vett részt – a szerk.). Ezt a szülők innen egyébként nagyon nehezen tudják megoldani, hiszen nincs jogsi, nincs autó, és a tömegközlekedés sem egyszerű. Az önkéntesek ebben a programelemben is aktívan részt vesznek: az adományokból vitaminprojekteket szerveznek, kísérik a családokat, hozzák-viszik a gyerekeket, és segítenek leszervezni az időpontokat is. Amikor például az első kamaszunk kért magának önállóan időpontot, az már egy nagyon nagy sikernek számított” – meséli Fruzsina.
„Szerintem nagyon nehéz olyan tevékenységet találni, amiben azt érezheted, hogy tényleg ott vagy jelen fizikailag is, ahol a legnagyobb szükség van rá. A legtöbb jótékonysággal kapcsolatos dolog többnyire értelmiségi körökben mozog, és ott is marad, ami feszítő tud lenni, ha nem éri el azokat az embereket, akiket igazán kellene. Biztos van más tevékenység, ami kitör ebből, de én még nem találtam ennél jobb feladatot” – veszi át a szót Csenge, aki másfél évvel ezelőtt lett önkéntes az egyesületnél. „Ha a foglalkozás végére az o és az a betűket meg tudják különböztetni egymástól, vagy ha rossz napjuk van, de tőlünk jó kedvvel mennek haza, az önmagában hatalmas dolog” – folytatja.
Közös felelősségünk
Mindannyiunk felelőssége, hogy mi történik ezekkel a gyerekekkel. Ahhoz pedig, hogy jól segíthessünk, Csenge szerint fontos, hogy lássuk a gyerekek hátterét, hogy tudjuk, miből érkeznek: „Szerintem a társadalom nem akar ezzel szembenézni, mert ami van, az megrendítő.
Itt nem rossz emberekről van szó, akik azért vannak nehéz helyzetben, mert megérdemlik.
Sokkal egyszerűbb ezt gondolni, mint szembesülni a valósággal, ami nagyon megrázó lehet.
A kicsik egyébként sokszor nem realizálják, hogy milyen kemény körülmények közül jönnek. Nagyon nehéz és drámai tud lenni, amikor tudattalanul elejtenek egy-egy mondatot, amiből te leszűröd, hogy ez így nagyon nem oké. Amikor eljön otthonról, és megeszik öt darab szendvicset, annyira éhes volt, vagy látod a lyukas zokniját, akkor összefacsarodik a szíved. Van, ami a gyerekeknek természetes eleinte, és ettől még megrázóbb tud lenni. Mert ilyen pici korban az az alap, amiben vagy, és majd csak kamaszként kezded megkérdőjelezni a téged körülvevő világot. Nekem ebben önkéntesként nagyon sokat segít, hogy tiszták a határok. Tudom, hogy azért vagyok itt, mert a gyerekekkel foglalkozom, és nem nekem kell perlekednem a felnőttekkel, ha valaki nem együttműködő. Nyilván elindulnak bennem a moralizáló kérdések, de tudom, hogy nem erre kell fókuszálnom, hanem a gyerekekre, akikkel abban a pillanatban vagyok.”
Te is segíteni szeretnél?
Az InDaHouse növekedéshez biztos anyagi háttérre van szükség, amit Fruzsina és csapata a kezdetektől adományokból teremtenek elő. Ha te is segíteni szeretnéd a működésüket, rendszeres támogatással, egyszeri adománnyal, adománygyűjtő nagykövetként, tárgyi adománnyal és a személyi jövedelemadód 1%-ának felajánlásával (adószámuk: 19102382-1-05, InDaHouse Hungary Egyesület) is támogathatod a munkájukat.
Ha a jelenléteddel segítenél, és szívesen lennél tagja egy összetartó közösségnek is, csatlakozz az InDaHouse utazó önkénteseihez (ha nehezen megoldható az utazás, online is bekapcsolódhatsz)! A részleteket a linkre kattintva éred el.
Kuru Jancsi alig 18 éves volt, amikor elhatározta, hogy saját kezébe veszi a dolgokat, és úgy próbálja meg jobbá tenni a hozzá hasonlóan nehéz sorsú cigány gyerekek életét, ahogyan neki segítettek annak idején az InDaHouse önkéntesei. Jelenleg egyetemista, szociális munkásnak tanul – történetéről korábban Dobray Sarolta mesélt, amit a linkre kattintva érhetsz el.
Kiemelt kép: Bárdi Bálint/InDaHouse