Ki gondolná, rápillantva ezekre a finom alkotásokra, hogy Andrea az iskolában hármas volt rajzból? Igen, jól olvasták. Hármas.
De ezt csak később meséli, most még itt állunk az érdi családi ház előszobájában, és fotós kolléganőmmel bámulunk, mennyire hasonlít ez a szép, fiatal nő Demi Moore-hoz. Andrea mosolyog, mások is mondták már, ő pedig vette a lapot, most már rá is játszik egy kicsit: az amerikai színésznő miatt hagyta meg ilyen hosszúra a haját, és azért volt bátorsága a netről megrendelni egy extravagáns szemüvegkeretet, mert Deminek jól állt – tudta, hogy neki is jól fog.
Betessékel a házba, ahol a barna és a bézs árnyalatai dominálnak, amelyek remekül kiemelik a falakra függesztett saját alkotásokat. Milyen jó itt, nézünk körbe a napfényben fürdő, tágas nappaliban, csend van és nyugalom, csak Teo, a tengerimalac motoz a ketrecében.
Angol merített papír
Andrea Kalocsán nőtt fel, szülei hamar elváltak, és a kislánynak nagyszülei jelentették a valódi, puha biztonságot, az ő hartai, faluszéli házuk, kertjük a béke szigetét. Egész nyarakat töltött ott, és szerelembe esett a növényekkel. Volt ott ezernyi fű, fa, virág, és ő mindet jól megfigyelte és a szívébe zárta. Azt mondja, ha élete egyik legboldogabb napját kellene felidéznie, egy gyerekkori kerti este emléke elevenedik fel benne, ahogy papa locsol, ő pedig mezítláb lépdel a nedves fűben…
Nem véletlen, hogy aztán mezőgazdasági szakközépiskolába ment, bár nekem úgy tűnik, bárhová veti is Andreát a sors, ő ott jól érzi magát. Például egészségügyi operátor szakot is végzett, és azt is imádta. Hogy ez mit is jelent? Vakon gépelést az orvosi rendelőben. A mai napig nagyon hasznosnak tartja ezt a készséget, és amikor végzés után visszahívták tanítani, boldogan ment. Később a főiskolán művelődésszervező és informatikus könyvtáros szakon szerzett diplomát. Ma azonban ismét egészen mást csinál, újabb meglepő fordulattal termékfejlesztő és oktatásszervező lett egy szépségipari cégnél. Otthonról dolgozik.
A rajzolás a „gyesbetegség” idején szippantotta be. Férjével, Norbival harmadikos gimnazista koruk óta együtt vannak, Andrea huszonnégy és huszonhat éves korában szülte a gyerekeket, Dorkát és Gábrielt. Évek óta volt már otthon, amikor egyszer csak ott találta magát a papír előtt, ecsettel a kezében. Először miniatűrben alkotott, fokozatosan lelte meg a számára kényelmes méretet, stílust, anyagokat. Ma kézzel készített angol merített papírra fest. Évekig az angol királynő kívánságára gyártott ecsetmárkát használta, majd amikor azt kivonták a forgalomból, áttért egy francia cég termékeire. Ez nem sznobizmus, egyszerűen csak ebben a műfajban minden részlet fontos, Andrea pedig nem elégszik meg akármivel. Csak a legjobbal.
Elcsendesedés és újjászületés
Az a legmeglepőbb az egészben, hogy a mai napig azt állítja, nem különösebben ügyes rajzos.
– Ha most megkérnél, hogy rajzoljak egy kutyát, ugyanolyan állatot skiccelnék fel, mint nyolcéves koromban. Minden tiszteletem azoké az utcai festőké, akik pár perc alatt lerajzolják a járókelőket, én képtelen lennék rá – nevet. Nem is hívja magát sem illusztrátornak, sem grafikusnak: inkább növényfestőnek.
Azt mondja, amit ő csinál, az tulajdonképpen másolás, igaz, rendkívüli precizitással és nagyon gondos színkezeléssel végzett másolás. Szó szerint úton-útfélen fotózza a növényeket, a család már cikizi is érte. Rajzait aztán a fotók alapján készíti, természetes közegükben ábrázolva a növényeket, úgy, ahogyan azok egyébként is „viselkednének”, anélkül, hogy le kellene őket szakítania. Még a gyomnövényeket sem szívesen tépi le. Saját kertjében csodálattal nevelget hunyort, csipkebogyót, magnóliát, mandulát és mást. Előfordult, hogy egy virágot óránként lefotózott, hogy követhesse a kinyílás folyamatát.
Csak amit már elengedett a természet, azt viszi haza. Egy elszáradt kóróban is megpillantja a fenségest.
– Nézd, ez a magnólia egy kicsit megfagyott – mutatja a rajzon a levél sárgásabb részét. – Egyébként nekem a fűfélék a kedvenceim, pedig ezekben senki nem lát fantáziát. Azok az ívek, kacskaringók! Mintha balerinák hajlonganának a mezőn, nem tudok betelni velük.
Amikor azt kérdezem, mit tanul a növényektől, teljesen felvillanyozódik.
– Nagyon tetszik az a körforgás, amelyben élnek. Hogy elcsendesednek, és aztán újjászületnek. Hogy alázatosak, és alkalmazkodnak a környezetükhöz. Ami adatik, abban találják meg a lehetőségeiket. Boldognak látom őket, ha lehet így fogalmazni. Ha ezt a saját életünkben is meg tudnánk valósítani, az nagyon jó lenne, mert akkor nem azon gondolkodnánk, hogy ezt vagy azt az eredményt miért nem értük el korábban, vagy hogy mi lesz a jövőben. A férjem szokta is kérdezni, hogy csinálom, hogy mindig elégedett vagyok, és nekem minden jó. Talán arról van szó, hogy a rajzolás a jelenben tart.