Mi sem sejtettük, mibe vágunk bele. Őszintén szólva, azt sem tudtuk, egyáltalán véghez tudjuk-e vinni mindazt, amit szerettünk volna. Lesz-e elegendő erőnk, kitartásunk, kedvünk, nem fogy-e el a pénzünk, nem betegszünk-e meg, kikkel fogunk találkozni, hol fogunk aludni? Fognak-e bántani, kirabolni bennünket? De nekivágtunk – szerencsére.
Katasztrófák nincsenek
Az utazás azonban átalakította a szemléletünket. Amikor valami rossz történt velünk, a kezdeti sokk után vettünk pár nagy levegőt, és már csak arra figyeltünk, hogy mivel javíthatnánk a helyzeten. Pakisztánban elakadtunk a porhomokban, Árpi kerékpárján eltört egy fontos tartóelem, rühesek, dengue-lázasok lettünk, és még számos ilyen esetet fel tudnék sorolni. Mégis, ha megkérdezi valaki: „Soha nem történt veletek semmi baj?”, némi gondolkodás után azt válaszolom, nem. Nem, mert ezek nem bajok, problémák vagy katasztrófák voltak, hanem megoldandó helyzetek. És már a szóhasználat is nagyon fontos. Persze hogy kiakadtunk néha, voltunk fáradtak, elkeseredettek, még sírtam is párszor, de mindig mindent megoldottunk! Pakisztánban a porhomokban elakadva fotókat és videókat készítettünk, majd összeszorított szájjal haladtunk tovább. Az eltörött elem helyett Árpi hekkelt valami ideiglenes megoldást egy hasonló alkatrészből, amíg megérkezett az új alkatrész. Amikor megbetegedtünk, pihentünk, illetve orvoshoz fordultunk, ahogy itthon is. Mindenre van megoldás, és rajtunk múlik, hogy szenvedő alanyai leszünk-e egy problémának, vagy cselekvők egy helyzetben.
Egy őrült gondolat
Emlékszem, egy szép, napsütéses délutánon arról beszélgettem Árpival, a világítós, szovjet földgömbömet forgatgatva, hogy milyen jó lenne utazni. Nekem nagyjából mindegy is volt, hova, mivel kamaszkorom óta erről álmodoztam, csak az volt a lényeg, hogy menjünk, lássunk világot! A hátizsákos és stoppolós terveimből hamar kerékpározás lett (Árpi javaslatára), majd egyre messzebb és messzebb tolódott az úti cél. Először csak Indiáról, aztán már Délkelet-Ázsiáról volt szó. Ha viszont már eljutunk Indonéziáig, Ausztrália a szomszédban van, onnan pedig már csak egy köpésre Új-Zéland. Na és onnan hogy jutunk haza? Drága lenne a repülőjegy, és unalmas ugyanott visszajönni – viccelődtünk. Hozzácsaptuk hát az amerikai kontinenst is a tervhez, és így született meg egy délután alatt a föld körüli kerékpáros út ötlete. Olyan őrült gondolat volt, hogy még magunk közt is csak sutyorogva mertünk beszélni róla, főleg, hogy kezdett körvonalazódni: ez lesz egyben a nászutunk is. A család persze nem repesett az ötlettől. Egy kétéves úttal ijesztgettük őket (amiből végül a duplája lett), melynek során ki tudja, mi történhet velünk ott messze – naná, hogy féltettek. Mások reakcióiból is kaptunk hideget-meleget. Mindenkinek megvolt a véleménye, volt, aki irigykedett, de olyan is, aki ezt tartotta a leghülyébb ötletnek az egész világon. Nem foglalkoztunk minden reakcióval, mert kikészültünk volna. Ha hasonló terveket dédelgetsz, érdemes tudnod, hogy a sok vélemény megnehezíti a cél elérését akkor, ha nem vagy biztos az elhatározásodban. Jobb csak szűk körben megosztanod a terveidet, de a legjobb, ha felveszed a kapcsolatot olyanokkal, akik már véghez vittek olyasmit, amit tervezel.
Útitársunk a drótszamár
Szóval meg akartam nézni a helyeket, amiket gyerekként láttam a természetfilmekben. A mesefilmek mellett ezeken nőttem fel, a távol élő törzsek, a hihetetlen természet és az érdekes látnivalók világában. Fiatalon úgy hittem, hogy ezekre a helyekre sosem fogok eljutni. Amikor aztán mégis sikerült, és egy turistahajó fedélzetéről leléptem az első szigetre, amit meglátogattunk, hosszú percekig csak álltam megilletődve, szárítgattam a könnyeimet, és próbáltam felfogni, hogy tényleg itt vagyok. Hiszem, hogy mindannyiunknak vannak ilyen elérhetetlennek tűnő vágyaink, ám ezek néha teljesen váratlan módon válnak valóra, úgyhogy járjatok nyitott szemmel! Korábban az agyam leghátsó szegletében sem gondoltam arra soha, hogy kerékpárral utazzam be a világot. Részben azért, mert sosem voltam sportos, másfelől meg nem igazán kerékpároztam. A tény, hogy ehhez képest mégis letekertem több mint 40 000 kilométert, többről szólt, mint izomzatról. Ha csupán ilyen sokat akartam volna biciklizni, megkerülöm kétszázszor a Balatont, én azonban nem sportemberként éltem meg ezeket az éveket, hanem utazóként – aki történetesen kerékpáron közlekedik. És mióta hazatértünk, itthon is kerékpárral járok, ami szinte új dimenziót nyitott meg számomra.
…
A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2018/2. lapszámában!
Szöveg: Zárug Zita
Fotó: A szerző felvételei
