Mindig ennyire pontos vagy? Még reggel is telefonáltál, hogy tízkor találkozunk.

Nehogy zokon vedd! A mi családunkban mindenki szinte kényszeresen pontos. Ha a fiammal operába megyünk, mindketten már fél órával kezdés előtt ott toporgunk, pedig különböző helyekről indulunk. Talán a televíziózásból is adódik, hiszen elég régóta élő műsorokat vezetek. Mindig sokkal korábban érkezem, beülök a sminkbe, a fodrászhoz, majd a stylistokkal még felpróbálok néhány ruhát, és közben elbeszélgetünk. Ezután nyugodtan elrágcsálom a sajtos szendvicsemet, és kezdődhet a szerkesztői megbeszélés. 

Ma is hoztál magaddal uzsonnát? 

Persze. Különben hogy bírnám ki a délutánt? Délre megyek, kettőtől fél négyig vezetem a Családi kört – ez a megújult délutáni műsor címe –, majd jön a következő műsor, az Agytorna. Nagyon élvezem, mert kvízt még soha nem vezettem, ráadásul a műveltségi kérdések összeállításában én is részt vehetek. Imádom az élő adásokat, lubickolok bennük. Egymás után érkeznek a vendégek, ismert emberek, civilek, szakértők, és helyszínről helyszínre vándorlunk a stúdiótérben. Közben rengeteg spontán helyzet adódik, amit meg kell oldani, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem. 

Mit csináltok például, ha egy vendég késik? Mondjuk, egy orvost behívnak a műtőbe, és nem érkezik meg?

Olyankor legfeljebb az előző alannyal kicsit hosszabban beszélgetek, a szerkesztő meg beilleszt egy kisfilmet a következő vendég elé, és folytatjuk, mintha mi sem történt volna. Esetleg elmondom az orvos helyett, amit kell, mert annyi egészséggel foglalkozó műsort vezettem már, hogy még az adásmenetben is az szerepel: professzor dr. Radványi. (Felnevet.)

Nagy kalandor vagy! 

Csak vicceltem. Az én kalandorságom abban áll, hogy szembemegyek az alaptermészetemmel. Ha hiszed, ha nem, végtelenül félénk kislány voltam, azért kellett abbahagynom a fuvolázást, mert amikor közönség előtt léptem fel, egyszerűen lefagytam. Nagy kár, mert állítólag tehetséges voltam. Ma is sokszor álmodozom arról, hogy fuvolán játszom egy zenekarban, utazom velük szerte a világban, és csak a muzsika létezik. Nem mintha a televíziózásban nem tudnék kiteljesedni, szerencsére óriási teret ­enged az embernek.  A műsorvezetés rengeteg felkészülést kíván. 

Nem fáraszt? 

Pont ez a pályánk szépsége, nem? Hogy egy életen át tanulhatunk, fejleszthetjük magunkat. Ezt a szakmát egyébként is csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Egy kicsit pszichológusnak is kell lenni hozzá, hiszen bárki bejön a stúdióba, nekem olyan helyzetet kell teremtenem, hogy lehetőleg hamar feloldódjon, jól érezze magát.
Különösen fontos ez civilek esetében, akik időnként rettentően izgulnak, olyan is előfordult már, hogy valaki elsírta magát. Elképesztő, mennyit tanultam itt az emberekről! 

Te magad végül hogyan oldódtál fel annyira, hogy ne zavarjon a kamera?

Nem is tudom, egyszer csak valami átfordult bennem. Huszonhárom évesen vettem egy nagy levegőt, és jelentkeztem a Magyar Televízió bemondóválogatására. Már túl voltunk néhány fordulón, amikor a felvételi bizottság elnöke – van is erről egy felvétel – odajött hozzám, és megkérdezte: „Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy valaki bemondó legyen?” Összeszedtem a bátorságom, és azt válaszoltam: műveltség és beszédkészség. Negyven éve vagyok a képernyőn. 

Gondolom, azonnal észrevették, milyen szépen beszéled a nyelvünket. 

Valami alapom volt, de Fischer Sándor tanár úr később még rengeteget csiszolt a beszédtechnikámon. Neki is köszönhető, hogy az elmúlt év során megkaptam a Kazinczy-, majd a Wacha Imre-­díjat. De visszatérve az indulásomhoz, a Magyar Rádió és Televízió Ifjúsági Osztályán kezdtem el dolgozni, és közben fejeztem be a tanítóképző főiskolát. (Ebben a pillanatban megcsörren Dorka mobilja. Derűsen szól bele: „Tücsi, éppen egy újságíróval beszélgetek, de mindjárt indulok.”)

A hangodból ítélve jóban vagy a munkatársaddal.

Én minden kollégámmal jóban vagyok. (Melegen elmosolyodik.) Csapatjátékosnak születtem. Figyelünk egymásra, segítünk a másiknak, és nem csupán profizmusból, hanem mert szeretjük egymást. A humor természetesen mindig jelen van. Én például remekül szórakozom műsor közben azon, amit a fülesembe mondanak. Igyekszem élvezni minden helyzetet, amiben éppen vagyok. 

Tudom, hogy akadtak hullámvölgyek a pályádon. Például amikor 1998-ban, húsz év után többekkel együtt átigazoltál a Szabadság térről az egyik induló kereskedelmi csatornához. Egy év múlva azonban hálátlanul menesztették a gárdát. Hirtelen ott maradtál munka nélkül. Hogy élted meg?

Szerencsére van egy jó tulajdonságom: rossz hír hallatán nem pánikolni kezdek, hanem azonnal cselekszem. Legfeljebb majd később omlok össze. Így történt akkor is, gyorsan feltaláltam magam. Egy évig nem volt munkám, addig megírtam két interjúkötetet, és közben külsősként, kisebb feladatokkal visszaszivárogtam a régi televíziómba. Azóta is itt vagyok. 

Ezt a nehéz pályát csak stabil háttérrel lehet tartósan űzni. Neked nyilván volt ilyen. 

Igen. És nem csak a férjem meg a gyerekem, a szüleim is támogattak az utolsó leheletükig. Két évvel ezelőtt mentek el, egymás után, először apu, fél évvel később édesanyám. Azért én másnap ugyanúgy bementem dolgozni, mert miattam még soha nem maradt el egyetlen adás sem, de óriási veszteség ért. Még akkor is, ha a végén már inkább a szüleim voltak az én gyerekeim, hiszen nekem kellett gondoskodni róluk. Mégis az a legrosszabb, hogy nem lehetek többé gyerek. Azelőtt csak kifutottam hozzájuk a ráckevei nyaralóba, sziasztok, bekaptam anyu borsólevesét – olyan istenien senki nem tudta elkészíteni –, aztán vissza Pestre. Amúgy Óbudán laktunk, ott nőttem fel. Annak viszont utólag nagyon örülök, hogy a szüleim a dédunokájukat még az ölükben tarthatták. Fantasztikus emberek voltak! Az utolsó pillanatig szellemileg frissek. Ők voltak az elsők, akik visszajeleztek a műsoraim után, kritikusan, de nagy-nagy szeretettel. Apu műfordító és szerkesztő volt az Európa Könyvkiadónál, majd televíziós szerkesztőként dolgozott, és nem mellesleg imádta az operát. Gyerekkoromban szalagos magnóról hallgatta a Toscát meg Simándy Józsefet, ő szerettette meg velem a zenét. Anyu eredetileg műszaki végzettségű volt, de később az Operaház közönségszervezője lett, és rajongott a munkájáért. Neki köszönhetően mindig volt jegyünk az előadásokra, és én statisztaként gyakran szerepeltem is az operákban.