Pár napra vagyunk csak a hajnaltól, amikor ­elgördült a sír bejáratát záró hatalmas kő. A katonák még aludtak, az asszonyok a kenetekkel döbbenten álltak. Aztán szaladtak, vitték a hírt… 

Az idén korán jött a húsvét. A szurdokban a csúszós avar alól még nem bújt ki a salátaboglárka, de az öreg erdőben, a beomlott pince tövében már ott zöldellt a medvehagyma lepedőnyi hadserege. Leguggoltam, s mielőtt nekiláttam volna, hogy szedjek egy csokorral, időt hagytam az ámulásnak. Egyenként vettem szem­ügyre a gyenge kis leveleket – milyen könnyedén fúrták át a vastag avartakarót. Vagy csak gondolom, hogy könnyedén? Némelyik úgy húzta ki magát, hogy körben rajta maradt az avar barna levélszoknyája. A fiatalok levele selyemnél finomabb, csak sejteni lehet a gyenge hagymaízt, ahogy elrágom. Bent a házban sajtra teszem, zsíros kenyérre a zöld leveleket – erővel, élettel, reménnyel táplálkozom ezen a reggelen. 

Ahogy a szurdokból kifordulok a világosságra, s kitárul a völgy a kis házzal, az öreg cseresznyefával, a csinos, fává nőtt galagonyával, a szerelmes körtefával, az őzek és szarvasok megrágta hatalmas fügebokorral – valami hibádzik. 

Az út szélén erős gyökereivel megkapaszkodva, kétágú, vidám diófacsemete állt. Hogy került oda, nem tudjuk, őt sem érdekelte. Tudta a dolgát. Tudta, hogy jókora árnyas fává növekedve ő fogja őrizni a kis házat, ő köszönti majd az idetévedőt, s idővel a két öreg diófaóriás helyébe lép. Hetyke kis legényke, jó volt ránézni. Keresem a szememmel, nincs sehol. Odamegyek, ahol állt. A földön fekszik a vastagabb ága, alul elhasadt sebével. A vékonyabb ág ép, de az is elgázolva, sárosan. Mellettük a fűben, mélyen, sarat hányva, ott a széles, durva autónyom. Eddig itt nem voltak széles, durva autónyomok.

Öreg szőlőkarókat vertünk eléje kerítésnek, piros ronggyal átfűztük, lássa, aki arra jár. Alul összeillesztettem az elhasadt ágat, rafiával jó szorosan körbetekertem. Reménykedünk, amilyen kitartó, hátha erőre kap. 

Hiányoznak mások is. A forráshoz menet három kidőlt fát számolok meg. Az egyik öreg diófa, a másik fűzmatuzsálem, a harmadik talán cser. Kifordult a vén bodza is. Úgy állnak ki a gyökereik a földből, mintha bombatölcsér lenne alattuk.