Kő, papír, olló, olló, tartjuk a kezünket Beával, fotós barátnőmmel a levegőbe. Merre menjünk? Délkelet győz, arra indulunk, csak úgy érzésre. Tizenkilenc fok van, az első igazán tavaszt ígérő nap. Mindenki kirajzik majd az utcákra, a kertekbe, legalábbis ezt gondolom, ezt szeretném gondolni. Hogy az emberekbe botlás könnyű lesz, ahogy a beszédbe elegyedés is. Hogy a tavasz meghozza a reményt. Az ember magából indul ki.
„MAJD MEGESZIK A MADARAK”
Mégis, hosszan autózunk Üllő után, és sehol egy lélek, sehol egy emberi arc. Ennél csöndesebb utcákat nem lehet kitalálni. Egyszerű házak, nyitott kapuk, ferde műanyag hinták az udvarokban. Kutyák, az oldalukon fekve, mozdulatlanul. Ha nem figyelném erősen a bordáikat, azt hinném, nem is élnek.
Aztán mégis feltűnik valaki. Margitka a háza előtt áll.
– Látják? – mutat végig a kihalt, néma utcán. – Nincs itt senki, soha sincs itt senki. Régen más volt. Ma már mindenki bezárkózik.
Mondja, hogy az unokákat alig látja, vagy sosem, messze laknak, nagyon messze. Egészen egy másik országban. Nézem rajta a dupla kötött kardigánt, a kis kötött sapkát a fején. Azt mondja, olyan öreg, hogy ő már semmi a világnak. Hogy fáj mindene, hogy étvágya sincs már. Mégis elment a boltba, és vett egy darabka süteményt, csak hogy legalább arra a pár percre ne legyen egyedül.
– Majd megeszik a madarak… – mondja egy rövid, szomorú mosollyal.
A hasával van valami baj, azt mondták. Baj, úgy mondja ki ezt a szót, olyan esdeklően, mintha azt várná, valaki vágja rá erre, hogy nem, nincs semmi baj. Azt mondja, meg van ijedve, mert hiába öreg az ember, megijedni azért még tud. Nem akar szerepelni az újságban, mert nincs már neki kedve semmihez. De elengedni sem akar. Mesél, mondja az ugyanolyan reggeleket, az ugyanolyan délelőttöket, az ugyanolyan délutánokat, az ugyanolyan estéket. Aztán lassan betolja a kertbe a biciklit, és nem néz vissza.
Erzsi néni jut eszembe róla, akivel egy idősotthonban találkoztam, sok évvel ezelőtt. Ahogy állt ott, a napnak háttal, abban a pici szobában, és ezt mondta: „Képzelje, nekem itt mindennek neve van. Ez az én cselem, így csinálok magamnak társakat. A Lujza a mosógép. Mondom, gyere, Lujza, mosunk! Szippancs a porszívó. Meg a Gömböc, az a rádió. Azzal veszekszem, nem illik ide a fizimiskája. Igen, a magány a legrosszabb…”
OTT LESZ TÁNC IS
Az a kicsike alak meg az út szélén imbolyog. Az autóból látjuk, ahogy egy csikkért a földre hajol, ahogy az ujjaival gondosan lesöprögeti róla a port. Tanakodunk, megálljunk-e. Mondogatjuk egymásnak Beával, hogy valószínűleg ivott, talán kommunikálni sem tud, talán eldönteni sem, szeretne-e mondani nekünk bármit. Megállunk mégis.
Vékony, kortalan nő, az arca fakó, a tekintete nedves. Mosolyog, amikor elmondom az ilyenkor szokásos mondandómat. Hogy minden ember fontos, hogy minden ember érdekes, hogy minden ember számít. Ő is, épp úgy, mint bárki más. Rövid, de annál erősebb hála látszik az arcán, hajszál választja el, hogy megöleljen ezért a pár szóért. Aztán azt mondja ő is, szerepelni viszont nem akar.
– Nem tudok én csinálni már semmit – mondja, és most mintha egészen a koponyám mélyére nézne. – Nagyon nagy fájdalmam van nekem. Most halt meg a fiam.
Abban a pillanatban világos lesz, hogy ezen az utolsó mondaton kívül neki nincs is mása, ez a mondat most ő maga. Azzal az előbbi, kacskaringós járással indul tovább. Pár lépés után még visszanéz, elmosolyodik, és azt mondja, köszönöm.
A temető is csöndes, hallgatjuk kicsit, ahogy halkan sípol a sírok között a nap, ahogy a madarak dalolnak. Akkor tűnik fel ez az idős nő, mint egy angyal, kis zöld gereblyével a kezében. Milyen szép, ez jut eszembe elsőre, az arcára csupa derű van írva, a szeme óvatosan mosolyog, a napsugarak villogtatják a finom vörös követ a fülbevalójában. Bemutatkozunk, ő Márta. Félénken elmosolyodik, amikor az életről kérdezem.
– Hát, abban nem sok jó van – mondja halkan, és az előtte álló sírkő felé mutat a gereblyével.
A férje fekszik ott, ’93 óta. Hogy azóta nem jó neki az élet. Aztán azt mondja, mint egy huncut kisgyerek:
– Nem is mondok ám igazat. Mert van benne sok jó.
Például hogy van egy táblagépe, azon megtanulta, hogyan kell megnézni a dédunokák fényképeit. Mást nem is tud vele, de ez valami csoda. Erről mesél még sokat, a dédunokákról. De hogy ő sem akarja mutatni az arcát az újságban, mert ahhoz mit szólnának itt az emberek. Aztán megint az a huncut, kislányos mosoly:
– De nem is az a baj. Hanem úgy izgulnék én, ha bekerülnék az újságba, hogy azonnal becsípődne attól a nagy izgalomtól a derekam. Ha meg becsípődik, akkor felállni sem tudok, de nekem szombaton mindenképp fel kell tudnom állni, mert születésnapra vagyok hivatalos. És ott lesz tánc is. Én mindig táncolok, így, nyolcvanhárom évesen is, tudja, ha lehet. Mert anélkül mit ér az élet?
Azzal az arcán maradt mosollyal visszafordul a sír felé, és úgy mondja, a szép fehér kőnek:
– Ugye?
