Nemrég A díj című darabban játszottatok együtt. Zoli Otto Hahn kémikust alakítja, Kriszta Otto feleségét, Kiss Mari pedig Lise Meitner fizikust, Hahn kutatótársát, aki sosem kapott Nobel-díjat, ellentétben a férfival. Milyen volt együtt létezni a színpadon?
Kriszta: Mielőtt erre válaszolnék, hadd meséljem el, milyen csodálatos volt megtudni, hogy én is benne leszek a produkcióban. Próbáról tartottam hazafelé, és megcsörrent a telefonom. A Rózsavölgyi Szalonból hívtak, hogy készül egy új darab, és Seress Zoli… Azt hittem, Zolit keresik, csak nem érik el, ezért mondtam, hogy sajnos most nincs a közelemben, de ha próba után hívják, biztosan felveszi. Ők pedig erre: nem, Kriszta, most téged keresünk. Kiderült, hogy Zolitól jött az ötlet, amit aztán a stáb el is fogadott, hogy játszhatnám én a feleségét a darabban, viszont nekem erről egy szót sem szólt. Ő borzasztó diszkrét ilyesmiben.
Zoltán: Nekem nem esik nehezemre nem elmondani dolgokat. És hát úgy voltam vele, megtettem a javaslatomat, innentől nem rajtam múlik. Egyébként is nagyon ritkán élek ezzel a lehetőséggel. Megvallom, nem feltétlenül kedvelem, ha együtt játszunk, hiszen olykor csak feszültséggel terhelten tudunk együtt dolgozni. És ha bármi nem klappol a színpadon, a probléma csak nagyobb lesz a speciális helyzetünkből adódóan. Most azonban azt gondoltam, működni fog a dolog. Azt sem szeretem egyébként, ha hazamegy a színész házaspár, és csak a darabról beszél, sőt, még el is próbálnak otthon ezt-azt. Mi ezt nem csináljuk.
Milyen érzés volt, hogy a második előadáson Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus is ott ült a nézőtéren?
Kriszta: Zoli nagyon izgult.
Zoltán: Különleges este volt. Krausz az előadás végén feljött a színpadra, és a tapsvihar közepette tiszta szívéből azt mondta, ez a taps nem neki jár, ez a miénk. Utána még vagy egy órát beszélgettünk, megrendítően őszintén mesélt arról, mennyire aktuális ma is a darab témája.
Tavaly volt húsz éve, hogy házasok vagytok. Hol ismerkedtetek meg?
Zoltán: 2000-ben megkeresett Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, hogy a Bánk bánt rendezi Zsámbékon, egy nagyon vegyes csapattal: vajdasági, erdélyi, magyarországi és román színészekkel, frissen végzett és már neves kollégákkal. Felkért, hogy én játsszam II. Endrét. Elvállaltam, és Kriszta is igent mondott erre a munkára. Így találkoztunk. Kriszta egy hónap múlva hazautazott, én meg nem sokra rá beültem a bogárhátúmba, és utánamentem Újvidékre. Ez lett belőle.
Kriszta: Zsámbék nagyszerű lehetőséget adott arra, hogy színészileg tanuljunk egymástól, akarjunk kapcsolódni, és meglássuk azt, hogy bár nagyon más iskolákból valók vagyunk, másfajta gondolkodásmóddal, de ugyanoda akarunk eljutni. És ott volt egy kezdődő szerelem, Zoli, ez a magányos farkas, a fehér bogárhátúja, meg ott voltam én…
Melyikőtök figyelt fel először a másikra?
Zoltán: Én, ebben biztos vagyok. Bár a férfiak hajlamosak ezt hinni, miközben már régen föltűzték őket a céltáblára. Mindenesetre pontosan emlékszem, milyen ruha volt Krisztán, amikor először igazán észrevettem.
És milyen ruha volt rajta?
Zoltán: Egy szűkebb fazonú, hosszú nyári ruha, valami selyemszerű anyagból.
Kriszta: Jól néztem ki?
Zoltán: Jól.
Kriszta: Te is jól néztél ki.
Hogyan működtök férjként és feleségként?
Kriszta: Van mit tanulnunk, az biztos. Vagy inkább beszélek csak a magam nevében: azt hiszem, van mit tanulnom ezen a területen. Húsz év után meg ennyi idősen már tényleg tudni kellene valamit ezekről a dolgokról, és egyszer csak úgy érzem, nem, nem tudok semmit, vagy még mindig nem eleget, vagy lehet, hogy túl sokat tudok… A házasság tényleg nagyon bonyolult, ugyanakkor végtelenül gyönyörű. Tisztelem azokat, akik úgy tudnak házasságban élni, hogy az ne fájjon a másiknak, vagy legalábbis mindig azon dolgoznak, hogy a fájdalmakat meggyógyítsák. De nem tudom, egyáltalán van-e ilyen, vagy ez egy idealista elképzelés. Látom, hogy manapság nem nehéz kilépni valamiből, amivel nem vagyunk megelégedve. De megtartani valamit! Mindig arra gondolok, ha valamiben egyszer értéket találtunk, akkor az az érték ott van akkor is, amikor már egy csomó kosz és nyomor rakódott rá miattunk. Ilyen értelemben eszelősen fanatikus vagyok, mert hiszek abban, hogy újra és újra le kell merülni azért a kincsért. Hogy ezen muszáj dolgozni, és így fejlődünk. Ehhez persze partner kell.
Zoltán: És akkor itt vagyok én, egy nehéz, megbízhatatlan, rapszodikus alak, mindig csodálkozom, hogy egyáltalán van nő mellettem, aki elvisel. Nagyon magamnak való vagyok, és ha ezt a magamnakvalóságot nem tudom időről időre megélni, akkor szélsőségesen képes vagyok mindenféle szabályt fölrúgni.
