A Lefkovicsék gyászolnak című filmben szépen megmutatkozik a generációk közötti kapcsolat mindkét oldala. Szoktál erről gondolkodni, van ennek jelentősége az életedben?

Teljesen természetesnek tartom, hogy különböző generációk között nagy különbségek vannak. Már látom, hogy az utánunk következő nemzedékek is teljesen más életszemlélettel mennek neki a nagyvilágnak. Másról mást gondolnak. A filmben is három generációt látunk, és azt, hogyan viszonyulnak ugyanazokhoz a dolgokhoz. Én ezt szépnek tartom. Minden változik, felesleges azon gondolkozni, ez most jó-e, vagy rossz. 

Szereted azt a kort, amelyben élsz?

Szeretem, sokkal jobban, mint a kilencvenes és a kétezres éveket. Szerintem azok voltak a legbénábbak. (Nevet.) Susogó melegítős, sárga hajú férfiak jutnak eszembe. Hirtelen minden ránk zúdult, és ezt valahogy elég furcsán vettük. Ezt a kort viszont szeretem. Sok-sok év után azt látom, hogy valami nagy alakváltozás megy végbe, felfordul a világ, és amikor ilyesmi történik, utána mindig valami jónak, valami nagy letisztulásnak kell következnie. Kíváncsi vagyok, hogy húsz-harminc év múlva, amikor a gyerekeim fiatal felnőttek lesznek, milyen lecsengésében fognak élni ennek a kornak. 

Színészként milyen most a létezés?

Van, ami könnyű, van, ami nehéz, nyilván jobb az előbbi és rosszabb az utóbbi. A Covid nem tett jót a szakmánknak, sokan rájöttek, hogy ez már nem az, amit tíz éve hittünk. Hogy ez nem fog életünk végéig tartani, nem fog biztonságot adni. Hirtelen mindnyájan szembenéztünk azzal, hogy teljesen más lett a világ. Más dolgok kerülnek előtérbe, megjelentek az influenszerek, sokszor az értéktelen az értékes, és fordítva. És már nem a színház az elsődleges ütközőzóna, ahol a társadalom szeretne szembesülni a valósággal.
Lehet, hogy egy dokumentumfilm jobb eszköz erre. Hirtelen ebben a dezinformációs korban találtuk magunkat. Az emberek egyre inkább azt keresik, ami igaz történet alapján készült, elkezdődött egyfajta igazságkeresés. De ez nem jelenti azt, hogy hanyatlik a színház, most is telt házakkal mennek előadások, mindig van egy réteg, amelynek erre van igénye. A tizenhat-tizennyolc évesektől pedig nem várható el, hogy fejből fújják a nagy színészek nevét Páger Antalig visszamenőleg, mert más a világ. 

Te hogyan éled meg ezt a változást?

Ez nagy pofon volt, igazi ébresztő. Azelőtt én is úgy láttam magam hatvan-hetven évesen, hogy vonulok a színházban, és az emberek előre köszönnek nekem. (Nevet.) De ez már nincs, ezért elkezdtem más utakat keresni. Én is feltettem magamnak a kérdést, hogy ezen kívül még mihez értek. Hamar rájöttem, hogy nem sok mindenhez, és nem volt könnyű érzés szembesülni a hiányosságaimmal. Szerintem ez az időszak vízválasztó volt, valaki vagy nagyon belesüppedt, vagy ugyanazokat a köröket kezdte futni, vagy hajlandó volt szembenézni az egójával és azt mondani, merjünk elindulni másfelé is. Nem mondom, hogy nekem ez maradéktalanul sikerült, de az biztos, hogy máshogy élek, mint előtte, máshogy gondolkozom, nyitottabb lettem sok más dologra is. Minden rosszban van valami jó. Ebben az volt a jó, hogy kihúzták alólam a talajt, és megtanultam repülni. Azért azt sose felejtsük, hogy az ember eredendően rendkívül alkalmazkodó, ilyen a természetünk, ezért is élünk még ezen a Földön. 

Említetted a dokumentumfilmek népszerűségét. Breier Ádám, a Lefkovicsék gyászolnak rendezője eddig dokumentumfilmeket rendezett. Hogyan látod, számított ez a végeredmény szempontjából?

Inkább az volt fontos, hogy nem a nulláról indult, amikor megrendezte első nagyjátékfilmjét. Filmes előképzettsége, dokumentarista látásmódja szép, kimerevített életképekben köszön vissza. A forgatáson is arra fókuszált, hogy az emberek és a helyzetek igazságát keressük. Jól vezetett minket, és ő is hagyta magát vezetni.

A filmnek rögtön kimondottan jó volt a fogadtatása. Számítottál rá, hogy ennyire szeretik majd a nézők?

Nem gondoltam, hogy ennyien megnézik, és ennyi pozitív kritikát kap majd. Nem tudom, marketing szempontjából mennyit dobott a nézők kedvén, hogy először Amerikában mutatták be. De az biztos, és ebben nagyon hiszek, hogy amibe száznegyven százalékon beleteszed a szívedet és a tudásodat, az megtalálja a medrét. Ha ez tetszik másoknak, az szuper. És itt szerintem valami ilyesmi történt. Nem hazudta róla senki, hogy ez vicces és jó film. Ez tényleg vicces és jó film. Annyi, amennyi! Úgy is kezelik, és ezt az emberek értékelik. Nekem a film a reményről, a kommunikáció fontosságáról, a megbocsátásról szól, és arról, hogy mindig újra lehet kezdeni. Gyógyító ereje van. Úgy tűnik, az emberek nagy része tud kapcsolódni ehhez, és ez igazán szép dolog. 

A filmben két tabutéma, a gyász és a vallás is szerepet kap. Neked egyik sem volt vékony jég?

Nekem nincs a halállal viszonyom. Ezen azt értem, hogy nagyon közeli hozzátartozómat a nagymamámon kívül még nem vesztettem el. Az ő haláláról azt gondoltam, ez az élet rendje, akinek mennie kell, az megy. Színészként az volt az érdekes feladat, hogy mit kezdek a gyásszal, és azt hogyan jelenítem meg, főleg, ha az édesanyám hal meg. Ami a vallást illeti, sosem éltem vallásos életet, ezt az egészet eltartottam magamtól. Nem lehetett megúszni, de végül hihetetlenül izgalmas volt ott lenni az ortodox közösségben, és azt kutatni, mi olyan vonzó és érdekes ezeknek az embereknek abban, amiben nekem semmi sem az. Elkezdtem én is kérdéseket feltenni, sok mindenre választ is kaptam. Ettől persze nem lettem vallásosabb,
de az idő alatt, amíg a film készült, nagy változást éreztem. Tudok úgy létezni, hogy gondolok valamit az Istenről, valamit a vallásról, hogy tudom, a dolgok összefüggenek, és mindennek jelentősége van. Hogy nem mindegy, mit adsz bele a nagy közösbe, mert azt is fogod visszakapni. Ezeket eddig is tudtam, de jó volt ezzel szembesülni egy olyan vallási közösségben, ahol egyenrangúnak érezhettem magam. Szimpatikus, logikus és értelmes volt az egész.