Pontosan a megbeszélt időpontban, tíz órakor érünk kis családommal a Szurakul kikötőbe, házigazdánk, Milk édesanyja a hagyományos hosszú farkú hajóval már vár ránk a móló előtt.

Bedobjuk a hátizsákunkat a falécek közé, bemászunk a kifeszített eresz alá, hogy elinduljunk bolygónk egyik legszebb területe, a Thaiföld déli részén fekvő Phangnga-öböl és az úszófalu, Ko Panji felé. A tengerszorosból kiálló ősi mészkősziklák már messziről látszanak, a zöldes víz kristálytisztán csillog a hajó alatt, látom a kis halakat, ahogy kihajolok a csónak oldalából.

Az UNESCO Világörökség részét képező öböl négyszáz négyzetkilométeren terül el az Andamán-tengerben a Maláj-félsziget és Phuket között. Negyvenhárom évvel ezelőtt, 1981-ben­­ nyilvánították nemzeti parkká Au Phangnga Nemzeti Park néven. Ma már a Phuketről és Krabiról induló hajókirándulások kedvelt célpontja; északi részét több folyó is behálózza, torkolatai különleges formákat öltenek, partját legtöbb helyen mangroveerdő borítja, ráadásul fekete rücskösfarkú disznódelfinek is élnek a vizében. 

Cölöpök és hullámok

Húsz perc csónakázás után elérjük azt a hatalmas sziklát, amelynek tövében ott csillog Ko Panji arany tetejű mecsete, az iskolások épp az úszó focipályán játszanak, hangosan kiabálnak, ahogy a labda kirepül, és a vízben landol. Az öreg halász, aki a gyerekek mellett a csónakot foltozza, komótosan előveszi a lapátot, majd ügyes mozdulatokkal kihalássza a labdát, és bedobja a pályára a fiúk közé. Látszik, nem először csinálja.

Elsiklunk a boltok mellett, egy asszony vizet mer a mosáshoz. Szállásunk a cölöpökre épített háromszáz ház legutolsója, gazdája, hogy a többiekétől eltérjen, rózsaszínűre mázolta a falakat. A teraszra, amelyről belátni az egész nemzeti parkot, cserepes murvafürtöt ültetett. 

Ahogy feltűnik a csónakunk, az ötvenéves, mosolygós Milk már az ablakból integet, lesiet elénk a kikötőbe. Erősen megfogja a karomat, szó szerint kiránt a billegő lépcsőkre, kiveszi a hátizsákokat meg az ivóvizünket is. Frissen facsart narancslével vár, az egyik poharat el­veszem, és miközben házigazdánk regisztrál minket, elmeséli, honnan származnak a Ko Panjin élők.

Ahogy mondja, bár a nemzeti park szigeteit szigorúan tilos beépíteni, a magas sziklaképződmény árnyékában fekvő faluval és vízi cigány nemzetiségű lakóival egészen más a helyzet. A különleges muszlim halászfalu egy része ugyanis cölöpökön áll, míg a másik a tengeren lebeg. 

– Ko Panjit három halászcsalád hozta létre körülbelül kétszáz évvel ezelőtt, akkor, amikor az indonéziai Jáváról elindulva a tengeren át ide érkeztek – mutat a falon lévő térképre Milk. – Egy ígérettel hajóztak el: ha a thaiföldi partoknál rábukkannának arra a helyre, amelynek élővilága könnyen eltartja őket és a hátrahagyottakat, akkor zászlót tűznek a szikla tetejére, hogy mások is csatlakozhassanak hozzájuk. Mikor az indonéz halászok megtalálták az áramlatoktól és viharoktól védett öblöt a magas szikla mellett, kitűzték az ígért zászlót, így adva jelet az utánuk érkezőknek. Az idő múltával egyre többen jöttek, mára háromszáz család él a szigeten, összesen mintegy ezerhétszáz fő.

A vízi cigányok azzal, hogy a tengeren rendezkedtek be, ügyesen megkerülték a helyi törvényeket, amelyek kimondják, hogy külföldiek nem birtokolhatnak földet Thaiföldön. 

Amikor később egyre több turista érkezett Phuketre, így konkrétan Ko Panjira is, a thai kormány úgy döntött, a cigányok tulajdonjogot kaphatnak. Az első dolog, amit a muszlim lakók akkoriban építettek, egy mecset volt. 

Ma már egy komplett falu működik itt, minden olyan felszereléssel és intézménnyel, ami egy szárazföldön fekvő településtől is elvárható. Van iskola, kórház, piac, üzletek, éttermek, és persze tenger gyümölcsei minden mennyiségben. 

James Bond lábnyomában

Az úszófalu, de különösen Khao Phing Kan tengerparttal összekötött szigetei, és a tőle negyven méterre a vízbe ékelődött, szálka alakú szikla, Ko Ta Pu akkor lettek igazán híresek, amikor az 1974-es James Bond-filmben, Az aranypisztolyos férfiben feltűntek a mozivásznon. A film főgonosza, Francisco Scaramanga búvóhelyeként ugyanis a Phangnga-öböl ezen szakasza szolgált. Roger Moore, az akkori 007-es ügynök helikopterből leszállva itt vívja meg ikonikus harcát ellenfelével.  

A film persze azonnal az utazók vágyainak térképére repítette a falut és az öblöt is, első számú turisztikai célponttá váltak a különleges sziklák, nem csoda, hogy ma már a helyiek is csak James Bond-szigetként emlegetik a képződményeket. Ám a megnövekedett forgalom hatalmas szemétdombbal és a szigetek villámgyors eróziójával is járt, a helyi hatóságok attól féltek, hogy az, ami évmilliók óta áll, hamarosan az enyészeté lesz. Ma már nem lehet közel merészkedni Ko Ta Puhoz a csónakokkal, csak egy kis úszással érhető el a szemközti homokos partról.

Miután lepakolunk a sziklákra néző szobában, megkérdezem Milket, kihajózhatunk-e a James Bond-szigetekhez. A férfi vakargatja a fejét, nem nagyon tetszik neki a szokatlan ötlet, hisz alig maradt két óránk sötétedésig, meg egyébként is, ahhoz van szokva, hogy a vendégei ilyenkor már nem mennek sehova, de amikor megígérem neki, hogy naplementére itthon leszünk, megrántja a vállát, és megszervezi a fuvart. 

Hátradőlök a hajóban, hajamat csapkodja a szél, a csónak itt-ott felveri a hűvös vizet a karomra, a késő délutáni nap lágy színeket fest az égre. Kapitányunk, Tao ügyesen navigál a vízen, a hatalmas sziklák közt bekanyarodunk egy szűkebb kanyonba, a függőleges óriásokon madarak fészkelnek. 

Tao hirtelen leállítja a motort, halkan közelebb siklik egy barlanghoz, majd felfelé mutat, a tetejére. Először nem értem, mit akar, azt hiszem, egy különleges madárfészket kellene látnom, csak jóval később veszem észre, az, amit bámulok, háromezer éves sziklarajz: cápák, delfinek, emberek elevenednek meg a fehér falon. Egy darabig még elidőzünk az ősök munkáját csodálva, majd újra elindulunk, most már egyenesen a James Bond-sziget felé vesszük az irányt.