Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert attól fél, hogy tehetséges lánya drogfogyasztásba menekül látszólagos sikertelenségei elől.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Én harminchárom éves vagyok, a lányom tizenhat. Ebből rögtön ki is derül, hogy nem egy várva várt gyermekről van szó. Fiatalon kötött házasságom nem tartott sokáig. Tizenkét éve nevelem egyedül a kislányomat és az öccsét. Nagyon szeretem őket. Azt hiszem, törődésem hetven százaléka a lányomnak jutott, mert mindig vele voltak gondok, az öccse szinte „magától nőtt” nyitott, vidám, sikeres, boldog kisfiúvá, akiben nagyon sok örömöm van.

A lányom már az iskola előtt megtanult írni, olvasni, minden érdekelte, önálló volt, sokat beszélgettünk. Öröm volt vele együtt lenni (és tulajdonképpen még most is az), de ahogy elkezdődött az iskola, az első dicséretek után jöttek a magatartási problémák. Három-négy éven át ennek ellenére osztályelső volt, de ötödikes korától egyre komolyabb gondok voltak a tanulással is.

Pszichológushoz került, aki 139-es, rendkívüli IQ-t mért (holott már akkor éppen kezdtem azt hinni, hogy a lányom talán szellemileg is gyenge, és eddig csak szülői elfogultságból láttam másként).

Nagy nehezen vergődtünk el a nyolcadik osztály végéig. A pályaválasztási tanácsadóban azt mondták, hogy a gyerek rendkívüli tehetség, ne hagyjuk elkallódni, és rossz jegyei ellenére próbáljuk gimnáziumba íratni. A mi városunkban nem volt iskola, ahová felvették volna, így egy szerintem nagyon jó iskolában kollégista lett. Év végén négy tárgyból bukott, semmit nem tanult. Sok utánajárással, könyörgéssel átírattam egy másik gimnáziumba, tanárt fogadtam mellé, megbeszéltük, hogy ha nem bukik meg, hazajöhet.

Év végén azt mondták: nem buktatják meg, ha megígérem, hogy elviszem. Most itthon van. Nem tanul. Múltkor beszélgettünk, zokogott, hogy ő nem tud tanulni, képtelen odafigyelni, mert borzasztóan nem érdekli, és közben persze állandó lelkiismeret-furdalása van. Sokat olvas, de ezenkívül csak a zene érdekli (szerintem borzasztó zene) és a barátok. Nem rossz gyerek, tele van érzelmekkel, sokat segít nekem is, az öccsének is, ha kell, a nagyanyjának, de túlteng benne az igazságérzet, és így mindig összeütközik a tanáraival.

A kérdés

De amiért írok: tegnap egy befejezetlen levelet láttam meg az asztal közepén, és szinte akaratlanul beleolvastam. Ezt írta egy barátjának: „Ma az egyik lány füvet hozott a suliba. Meglógtunk az utolsó óráról, és belekóstoltunk.” Ettől rettegtem. Mindig egyetértettünk abban, hogy kábítószert, azt soha! Mit kell most tennem? Megmondjam, hogy beleolvastam a levelébe, vagy valahogyan hátulról közelítsem meg a dolgot? És mit gondoljak erről az egészről? Ez már füvezés? Valami megkezdődött, amit nem lehet leállítani?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Ez még nem „füvezés” és semmiképpen nem mondanám – és nem is gondolnám –, hogy „valami megkezdődött, amit nem lehet leállítani”.

Egyértelműen úgy gondolom, hogy igen, mondja meg, hogy akaratlanul is beleolvasott az asztal közepén hagyott levélbe, amit egyébként nem szokott tenni, és máskor sem fog. Semmiképpen ne közelítse meg „valahogyan hátulról” a dolgot.

A gyerekek ezekre a stiklikre villámgyorsan és nagyon pontosan ráéreznek – és abban a beszélgetésben akkor máris vesztett ügyünk van. (De felmerül a kérdés: vajon miért marad nyitva egy ilyen levél az asztal közepén? Nem éppen azért – ha csak félig tudatosan, vagy akár teljesen öntudatlanul is –, hogy valaki, ez esetben feltehetőleg éppen maga, beleolvasson, hogy szóba kerüljön a dolog maguk között?)

A füvezés csak tünete a valódi problémának

Első – és nem várt – gyerekként érkezni nagyon fiatal, még magukkal elfoglalt emberek kapcsolatába, házasságába nem könnyű, bizonyára sok szorongással megterhelt kisgyermekkori sors. Ezt követi az apa hiánya. Mindabból, amit levelében ír, az derül ki, hogy maga jó anyja – és jó anyja is volt, fiatal kora ellenére is – gyerekeinek. Ennek ellenére

a tehetséges első gyereknek gyors, korai szellemi éréssel kellett „megkapaszkodnia”, kompenzálnia (ellensúlyoznia, kiegyenlítenie) mindazt, ami testi és lelki biztonságérzéséből hiányzott.

A tehetséges gyerek ezt meg is tudta tenni, de mondhatnánk azt is, hogy „kimerült” ebben az erőfeszítésben, és mire ötödikes lett – amikor is megint elveszített valakit, aki biztonságot adott, a tanító nénit, és sok új, „idegen” ember közé került – depresszív tünetek mutatkoztak, amelyek az idő múltával egyre nagyobb mértékben csökkentették a saját szintjéhez mért munkaképességét.

Úgy gondolom, egy ilyen értelmes és tehetséges embernek, mint amilyen a lánya, ebben az életkorban feltétlenül pszichoterápiára volna szüksége, és nem a „belekóstolás” miatt, hanem mindazért, ami a háttérben van.

Iskoláinkat sajnos a tehetséges gyerekek sokszor sokkal rosszabbul bírják, mint a kevésbé tehetségesek. Mintha az iskolák egy része nem felkeltené az érdeklődést a világ iránt, hanem éppen kioltaná. A családi gondokon kívül ez is majdnem mindig megtalálható a füvezés hátterében.

A maga lányát még legalább olvasmányai és a zene (még ha magának „borzasztó” zene is) meg a barátai érdeklik. Minden valódi érdeklődés és minden valódi személyes kapcsolat jó kapaszkodó a kamasz- és ifjúkori válságokból való kilábaláshoz, de a lánya esetében még – feltehetőleg csak átmenetileg – szakszerű pszichológusi-orvosi segítségre is szükség van. (Ez esetben nem a füvezés, hanem a leírt teljesítményromlás miatt.)

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2001/17. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images