Tavaly tavasszal az egyik legnagyobb hazai közétkeztetéssel foglalkozó cég bevezette kísérleti jelleggel a svédasztalos étkezést, huszonnégy iskolában. A projekt ősszel már negyven intézményre terjedt ki. A svédasztal szó hallatán persze ne egy ötcsillagos hotel menüsora jelenjen meg lelki szemeink­ előtt, inkább arról van szó, hogy a gyerekek maguk szedhetnek az ételből, lehetőleg annyit, amennyiről úgy gondolják, meg is eszik majd. És ahol kétféle második fogás van, ott abból, amelyikre a szülő előzetesen leadta a rendelést. A cél az ételpazarlás csökkentése volt, és a cég közleménye szerint valóban majdnem a felére csökkent az ételmaradék, ami nagyon jó hír, tekintve, hogy Magyarországon a közétkeztetésben az étel több mint negyedéből hulladék válik, vagyis kétszázezer tonnából több mint ötvenezer tonna…
A cél nemes és az ötlet jó, kérdés, hogyan valósul meg a gyakorlatban. Hallottunk olyan iskoláról, ahol mire az ötödikesek leérnek az étkezőbe, hol a köret fogy el, hol a hús, hol a tejbegríz tetejéről a „fahéjas porcukor szórat”. Mondjuk, az is kiderült, hogy ebben az iskolában különálló asztalokra van kihelyezve az étel, amit az érkező gyerekcsapatok valósággal megrohamoznak: aki kapja, marja. És ismerünk olyan iskolát is, ahol a diákok a megszokott módon sorban állnak, hogy az ételpulthoz érjenek, ahol maguk szedhetnek, de a „konyhás nénik” felügyelete mellett. Sőt, szemléltetés céljából ki is van rakva egy-egy tál étel: ennyi egy adag (egy szelet, három gombóc vagy két merőkanál). Úgy tűnik, ott működik jól a rendszer, ahol van szándék és kapacitás a kivitelezés koordinálására.
A magam részéről örülök, hogy ez a rendszer önállóságra neveli a csemetéinket. És kívánom, hogy mindenhol jól működjön ez a modell, és ha szabad tovább álmodozni, azt szeretném, hogy az ebéd mellé az idő és a nyugalom is megadasson, ne szóljanak rá a gyerekekre, hogy nem szabad beszélgetni, ne hangozzon el több „addig itt ülsz, amíg meg nem eszed”, és – urambocsá! – még a lábukkal is legyen szabad kalimpálniuk.