Mindig meglep az új frizurád, korábban nem volt hajad.
A családi hagyomány szerint már egyáltalán nem is kellene hogy legyen, apai ágon kopaszok a felmenőim,­ aztán a Covid idején elromlott a hajvágó gépem, és meglepetten tapasztaltam, hogy mégis van hajam.­ ­Annának (Szabó T. Anna költő, író, Dragomán György felesége – a szerk.) nagyon tetszett, azt mondta, hagyjam meg. Meg kellett tanulnom, hogyan kell kezelni, hiszen gyerekkorom óta nyolc milliméteresre vágtam, fésűm sem volt soha. Vettem vaxot, zselét, pomádét, agyagot, mindent, ki tudja, mi válik be nekem, és elolvastam a férfihajról, amit csak találtam. Kerestem fodrászt is, az volt a legviccesebb. Azt választottam, aki a leggyorsabb.
„Egy tisztes őszes halánték a nő számára ajándék…”
(Kisfiúsan mosolyog.) Számítottam rá, hogy így, ötven körül megőszülök, de Annának ez is tetszik. Kérdeztem tőle, befessem-e, mert nekem azzal sincs bajom, de azt válaszolta, ne. Amúgy nem vagyok különösebben hiú, soha nem érdekelt, hogy nézek ki, sokáig fogalmam sem volt a divatról, vagy hogy hogyan kell viselni például egy zakót. Mára persze megtanultam, mondjuk, ebben apám segített. Ezt is úgy fogtam fel, mint egy tanulási folyamatot. Minden évben tanulok valami újat.
Idén mit fogsz elsajátítani?
A forrasztást. Gyerekkorom óta szeretnék megtanulni forrasztani, de nem volt pákára pénzem. Nemrég azonban vettem egyet. Szeretek barkácsolni, mindenfélét, egyszer például a régi befőzőgépünkből szuvidáló berendezést készítettem. A fémek összeforrasztásánál azonban sokszor elakadok. De most a nagyobbik fiam, Gábor meg fogja nekem meg az öccsének is tanítani a forrasztást, megígérte. De a gyerekeimről elég is ennyi, mert le vagyok tiltva.
Tavaly betöltötted az ötvenet. ­Változtatott ez bármin?
Nem. Én könyvekben számolok. Majd akkor leszek boldog, ha végre befejezem a könyvemet. A fehér király és a Máglya című regényeim után a trilógia harmadik, befejező kötetét. Nagyon laza trilógia ez, csak én tudom, hogyan függenek össze a könyvek, de a helyszín ugyanaz: Erdély. A Máglyában eljutottam a forradalomig, és most kíváncsi vagyok arra, mit tudtunk kezdeni a szabadsággal. De ne úgy képzeld, hogy tíz éve csak ezt a regényt írom! Közben mindig felbukkan valami, ami annyira izgat, hogy meg kell írnom novellának, mert addig nem tudok továbbhaladni. Először megszólal bennem egy hang, aztán lesz hozzá egy mozdulat, és szép lassan kibontakozik a figura. De olyan is van, hogy a képet látom meg először… Mintha a világ szövetéből kihúznál egy szálat, és egyszer csak nyílna rajta egy ablak. Húzod, húzod, mígnem felbomlik a valóság szövete, és te a fonalból szőhetsz egy másik valóságot. Ebben a legszebb a meglepetés, hogy soha nem tudod, mit fogsz írni. Már van két kötetre való novellám, de addig nem akarok velük kijönni, amíg le nem tettem a regényt. Úgy érzem, a finisben vagyok.
Egyszer úgy fogalmaztál, a regény olyan, mint egy rózsa, szirmokból bomlik ki.
Igen, ez így van. Az a baj, hogy nagy az én kertem! (Nevet.) Van benne mindenfajta virág. Enciklopédikus író vagyok, úgy gondolom, vagy mindent meg tudok írni, vagy semmit. Lány is tudok lenni, meg fiú, öreg vagy fiatal, hiszen egyik sem én vagyok, de persze minden hősömben benne vagyok egy kicsit én is. Néha egészen vad dolgokat írok. Van például egy sci-fi-sorozatom, abban az egyik főszereplő egy csapásmérő rakéta számítógépes operációs rendszere. Azt hiszi magáról, hogy Monteverdi-rajongó öregember, holott valójában egy csapásmérő rakéta.
A legtöbb írásod főhőse azonban gyerek. A két regényé is. Miért? A gyerekszem többet lát?
Igen. Gyerekként vagy a legkiszolgáltatottabb, a hatalmi viszonyok akkor a legnyilvánvalóbbak. És tulajdonképpen minden hatalmi viszony kicsit olyan, hogy valaki gyerekként kezeli a másikat. Tehát ha nem gyerekekről írsz, akkor is sokszor gyerekekről írsz, mert úgy kezel a hatalom, a rendszer, a férjed, a feleséged, a főnököd. Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy egyenlő vagy a másikkal. És ahogy ez az egyenlőség megsérül, abban a pillanatban gyerekhelyzetbe kényszerülsz. Ha például látsz egy megalázott embert, sokszor az a benyomásod, hogy olyan az arca, mint egy gyereknek. Egy megvert gyereknek. Sokszor kézenfekvőbb a kiszolgáltatottságot egy gyereken keresztül ábrázolni, és én nagyon közel vagyok ahhoz a világhoz, még mindig intenzíven emlékszem a gyerekkori élményeimre.
Több mint harminc nyelvre fordították le a könyveidet. Az Oroszlánkórus című novellásköteted most jelent meg franciául. Kitetted a közösségi­ ­­oldaladra, onnan tudom. A zene a vezérszál benne. Szereted a zenét?
Sokáig zenei aláfestéssel írtam. Végtelenül sokféle zenét hallgatok a punktól a dzsesszen és a világzenén át a klasszikusokig, de a szabadidőmben mindig mást, mint írás közben. A szüleim nem voltak hatalmas zenerajongók, eljártak azért hangversenyre, de engem nem taníttattak zenére. Egyszer szereztem magamnak egy gitárt, de apám akkoriban sokat éjszakázott, nem bírta, ahogy küzdök az akkordokkal, vissza kellett vinnem oda, ahonnan kölcsönkértem. Anna a negyvenedik szülinapomra vett nekem egy másikat, hogy enyhítse a gyerekkori szomorúságomat, de nem én tanultam meg rajta játszani, hanem Gábor. Végül a fiamból lett zenész.
Ahogy te is valóra váltottad apád álmát. Író lettél.
Volt idő, amikor apám is írónak vallotta magát, gyakran hallottam, ahogy barátoknak, íróknak olvassa fel a novelláit. Tőle tanultam, hogy lehetséges írni. De a ceauşescui időkben nem lehetett szabad és profi író belőle, ezért inkább fogorvosként és egyetemi oktatóként kereste a kenyerét. Neki olvastam fel tizenhárom évesen az első novellámat, ami rögtön a hatalomról szólt. Na, ez sem fog megjelenni, mondta, de láttam, hogy büszke rám. Az első regényemet, A pusztítás könyvét tulajdonképpen helyette írtam. Elolvasta, és nagyon tetszett neki. A fehér király megjelenését sajnos már nem érhette meg.