Az az elképzelés, hogy a nők a gyengébbik nem, alapvető társadalmi normának számított a 19. században. Az pedig, hogy kiből válhatott „jó asszony”, különösen szigorú feltételekhez volt kötve: az intellektuális alsóbbrendűség, a visszafogottság, a szexuális passzivitás, az engedelmesség, a gyermekvállalás és a házimunka dicsőítése elvárt volt minden háztartásban.
Aki pedig eltért az idealizálódott női szerepektől, nem sok jóra számíthatott a társadalomtól: lehetséges magyarázat híján őrültnek, bolondnak és hisztérikusnak bélyegezték azokat a fiatal lányokat és asszonyokat, akik nem tudtak (vagy nem is akartak) azonosulni a kor elvárásaival.
Modernizáció és egy sor furcsa trend
A 19. században számtalan izgalmas és meghatározó újítás látott napvilágot – gondoljunk csak az ipari forradalomra és a nagy társadalmi reformokra –, a korszellem ugyanakkor a (mai szemmel nézve) bizarr nézetektől és szokásoktól sem állt távol.
Arzént használni a ragyogóan fehér bőrért népszerű szépészeti trend volt, az úgynevezett múmiabontó partik pedig a nemesség egyik legszórakoztatóbb látványosságának számítottak. De a post mortem fotózás is ekkor élte fénykorát, a taxidermisták (vagyis az elhullott állatok kitömésével foglalkozó preparátorok) pedig a divatiparban is keresett személyek voltak.
A 19. századi divatházak egzotikus madarakkal díszített kalapjai és fejdíszei aratták a legnagyobb sikert (Fotó: Getty Images, Canva)
A kitömött állatokkal ékesített tollas kalapok és fejdíszek népszerűsége miatt becslések szerint közel 67 madárfajt fenyegetett kihalás veszélye egy olyan korban, ahol minden szokatlannak vélt cselekedet előbb vagy utóbb elmegyógyintézethez vezetett.
Nőnek a pszichiátrián a helye
A 19. században nőként gyakorlatilag bármilyen (manapság) hétköznapinak számító megnyilvánulás elegendő oknak bizonyult az elzáráshoz. Fennmaradt feljegyzések szerint (nem meglepő módon) több nő volt a viktoriánus kori zárt intézetekben, mint férfi. Magát a hisztériát például szinte kizárólag a nőkkel azonosították, akiket gyakran saját férjeik és apjaik küldtek pszichiátriára – vagyis olyan korabeli intézményekbe, amelyek bár kórházként vagy menedékházként hirdették magukat, mégis inkább tébolydára hasonlítottak.
1845-től a szegénysorban élő mentális betegek elzárását kötelezővé is tették Angliában és Walesben, a törvénykezés 1890-től pedig a gazdagabbakat sem kímélte. És hogy mégis mi számíthatott kirívó esetnek, amiért elzárás járt?
A buzgó vallásgyakorlat, az ismeretlen eredetű testi betegségek (például epilepszia), a bánat és a hosszan tartó gyász mind az őrület és hisztéria kiváltó okai lehettek.
Sőt, 1858-ban olyan férjes asszonyokra is kényszerzubbonyt húztak, akik válni szerettek volna. És ez még mindig nem minden!
A skóciai NHS Grampian Archives az aberdeeni pszichiátria 1840-es évekből fennmaradt feljegyzéseit vizsgálva még a fentieknél is hajmeresztőbb adatokra bukkant. A nemek szerint kategorizált kórházi nyilvántartásokon olyan felvételi okok is szerepeltek, mint például a „szegénység”, az „idegesség”, a „szerelmi bánat”, a „mozgásszegény életmód” és a „teával való visszaélés”.
A „provokatív” és „engedetlen” nők itala
Történt ugyanis, hogy Elizabeth Collie 34 éves gyári munkás különböző testi fájdalmakra és furcsa téveszmékre panaszkodott. Természetesen nem is kellett sokat várnia az elmegyógyintézeti beutalóra: 1848 novemberében felvették az intézetbe, ahol nyolc hónapnyi bentlakás ellenére sem derült fény panaszai hátterére. Mivel Elizabeth köztudottan szeretett teázni, az orvosok jobb ötlet híján a „túlzott teafogyasztást” jelölték meg végleges diagnózisként.
De nem ez volt az egyetlen eset akkoriban. A The British Medical Journal orvosi folyóirat 1886-os cikke szerint a nők teázási szokásaival kapcsolatos nézetek nem csak Aberdeen orvosaira voltak jellemzőek. Egy korabeli elismert gyógyász, J. Muir Howie a következőket írta a kiadványban:
„Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmet arra a tényre, hogy – legalábbis a nők körében –
a teával való visszaélés gyakran vezet alkohollal való visszaéléshez is! A lerészegedett nőkkel kapcsolatos tapasztalataim erre a következtetésre vezettek.
Az intézmények bentlakói közül sokan, sőt, szinte mindannyian rengeteget teáztak, mielőtt az alkoholmámor áldozatai lettek. Alkoholos befolyásoltság alatt ritkán ittak teát, de amint az előbbit abbahagyták, rögtön visszatértek az utóbbihoz. Sok esetben az alkoholt a túlzott teázás okozta tünetek enyhítésére használták.”
L’Heure du Thé, M. A. E Artigue antik tablója 1898-ból (Illusztráció: Getty Images)
A Durham University kutatásai szerint a 19. századi ír kritikusok a teaivás gyakorlatára olyan provokatív, vakmerő és kizárólag nőkre jellemző cselekedetként tekintettek, ami megbízhatatlanságra, kiszámíthatatlanságra és a férjek bosszúságára adott okot. Sőt, úgy tartották, hogy a teaidő az asszonyi kötelezettségek teljesítését, ebből eredően pedig az ország gazdasági növekedését is gátolta. Vagyis a teázás pénz- és időpazarlásnak számított.
A parasztasszonyok teázási szokását pedig különösen aggasztónak találták, és olyan gyakorlatként tekintettek rá, aminek mihamarabb véget kell vetni a társadalmi rend és az ír gazdaság érdekében. A korabeli reformerek röpiratok formájában hívták fel a figyelmet a teázás veszélyeire, melyekben
elítélték azokat, akik teázgatással ütik el az időt ahelyett, hogy keményen dolgozó férjeikre főznének.
Ezek a felhívások ráadásul azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a tea divatos és drága mulatság, a közép- és felső osztálybeli családok közkedvelt italát pedig egyébként sem illik kortyolgatnia annak, aki paraszti sorba született.
Haragban a koffeinnel
A szegényebb háztartások bőszen rotyogó teáskannái pedig nem csak az íreket bőszítették fel. A nyugati világ legnagyobb teázói, az angolok szintén aggódtak a túlzott koffeinbevitel hatásai miatt. Persze, míg az álmatlanságról, a magas vérnyomásról és a bélpanaszokról nem, addig a tearajongó feleségek által elhanyagolt földműves férfiak egészségéről, étrendjéről, a felboruló házastársi szerepekről és a (nem létező) titkos nőtársaságok veszélyéről annál több szó esett.
Nem meglepő tehát, hogy
a nőket egy időre Európa-szerte kitiltották a 19. századi kávézókból.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a „gyengébbik nem” képviselőit sem kellett félteni: a világ valaha volt legfurcsább petícióját egy korábbi, 1647-ben alakult nőegyletnek köszönhetjük, akik férjeik potenciazavarára hivatkozva szorgalmazták minden londoni kávéház bezáratását.
De szerencsére mindez már a múlté. Annak örömére pedig, hogy végül senkinek sem lett igaza, nyugodalmas időtöltést kívánunk minden kávé- és teakedvelő olvasónknak!
A 19. század férfiai nem csak a teázásra, de a kerékpározásra is furcsa szemmel néztek. A viktoriánus kor lányai és asszonyai azonban nem hagyták magukat – csakazértis kerékpárra pattantak.
Kiemelt kép: Getty Images
