Tágas, idegen szoba. Összepakoltam a csomagomat, de a reggel tíz órai kicsekkolásig még volt időm. Ittunk egy kávét, majd anya felszállt a buszra. Hazaindult. Én viszont maradtam. Rég voltam ennyire egyedül, legalábbis úgy, hogy nem kellett munkába, programra, találkozóra sietnem. Nem vártak sehol, kivettem egy szabadnapot. A hatodik emeleti hotelszobából bámultam a napfelkeltét, az előző nap felfedezett piac bejáratát, a Termini ormótlan tömbjét, a mozgást egy távoli, elegáns szálloda tetőteraszán. Nem csak a szobában, bennem is űr. Szomorú, szorongató. „Cikket kéne írnom, aztán fogni a cókmókom, vonatra szállni. Hazamenni. De hová?”

Rendetlenség. A jelenlegi lakhelyem. Amíg kirándultam, távollétemben a lakótársaim vendégeket fogadtak. Igaz, tudtam róla, ennek ellenére nem esett jól, hogy a hazaérkezésem után rögtön rendrakással kellett kezdenem. Csak egy nyugodt zugra vágytam, ahol tudok pihenni, ez a kétszemélyes szoba pedig nem az volt. Mostanában megébredek a zajokra. A falak papírvékonyak. Hallom, ha este indítják el a mosógépet; ha a konyhában zörögve, későn vacsoráznak; ha hangosan, jókedvűen csacsognak a lakótársaim.

A következő önkénteseknek biztos, hogy azt fogom tanácsolni, már a legelején rendezkedjenek be, tegyék otthonossá a kuckójukat – akkor is, ha a projekt „csak” egy évre szól. Legyen, ahová vissza tudnak vonulni. Én elkövettem azt a hibát, hogy meghagytam a szobám átmeneti jellegét. Nyáron, a megérkezés utáni izgalomban, a sok program miatt nem törődtem vele, aztán pedig elszaladt az idő. Ugyan az éjjeliszekrényemen gyűlnek a kavicsok, a kagylók, a képeslapok, a hosszúra nyúló télen elkezdett egyre jobban hiányozni, hogy valahol magam lehessek, és egy általam kialakított, nekem tetsző környezetben tölthessek el némi „én-időt”.

Lángok a kandallóban. A barátom szüleinél vacsorázunk. Beszélgetünk, a háttérben tévé duruzsol, a lábamnál egy kiskutya sündörög. A tinédzserkori olvasmányait forgatom, a polcon sorakozó hógömböket nézegetem. Történetük van, melyeknek csak kis részét ismerem. Aztán átmegyünk hozzá, az új lakásba. Tudom, hol a cukor, a só, a kávé helye. Melyik széken ül szívesen. Tetszik a berendezés, közös emlékeket idéznek a dekorációk.

„Lassan úgy kiismered magad Rómában, mint Budapesten” – jegyezte meg anya a legutóbbi túránkon. Ami azért túlzás, de többnyire tényleg nem tévedek el, vannak kedvenc útvonalaim, és néhány bevált helyre visszatérő vendégként megyek. Gyakran utazom, másrészt pedig, kvázi szerelmes vagyok az olasz városokba, vidékekbe. Ez az Itália iránti vágyakozás mozgatott az önkéntes programra való jelentkezéskor, de az ideérkezésem előtt nem sejtettem, vagy egyszerűen, nem is akartam belegondolni, hogy hosszútávon mindez nem lesz, nem lenne elég. Kellett az is, hogy erős, megtartó kapcsolatokat alakítsak ki. És, hogy megismerkedjek azzal az emberrel, akinek a karjában akkor is „hazaérek”, ha a régi otthonomtól távolodom, az újat pedig még keresem.

Gősi Lilla

Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.

Fotó: a szerző sajátja