Gyönyörű vidéken vagyunk a toszkánai Lajaticóban, a családi birtokotokon. Milyen volt ezen a vidéken felnőni?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy olasz vagyok. Őszintén szeretem az országomat, az embereket. Valószínűleg soha nem fogok elmenni innen, hacsak nem kényszerítenek. Nincs az a hely, amely felülmúlná az otthonomat. Szeretem Lajaticót, egyrészt azért, mert apám szülőhelye, és innen származik az egész Bocelli család. Édesanyám is a szomszédos faluban, Pontederában született. Imádom ezt a helyet, nemcsak azért, mert szép, hanem mert itt olyan emberek is élnek, akik kisgyerekkorában is ismerték apámat, látták őt énekelni, amikor még csak a családja és a barátai előtt lépett fel. Ők azok, akikre nagyon szükségünk van, a lehető legjobb értelemben véve. Ők segítenek kapcsolatban maradni a valósággal, két lábbal a földön állni, szerénynek maradni. Mostanában azt érzem, erre van leginkább szükségem. Sok szempontból kivételezettek, kiváltságosak vagyunk, egyik nap a tévében, másik nap a rádióban, harmadik nap a színpadon vagyunk a világ valamely pontján. Ennek sok pozitív hozadéka van, de az ember néha elveszti a kapcsolatát a valósággal. Úgyhogy amikor ide visszajövök, mindig megragad az itteni élet egyszerűsége, az itt élők, a természet. Szeretem, ha zöld vesz körül, a természet fontos szerepet játszik az életemben. Ez az én helyem.

Ezt hívják slow life-nak, ha nem tévedek.

Ez pontosan az. Itt semmi sem sürget, minden a maga tempójában, a maga természetességében halad. Lehet, hogy ez sokak számára lassúnak hat, de engem pont a helyes tempóba hoz vissza. 

Régimódi vagy?

Mindig is öreg léleknek tartottam magam, egy picit mindig távol éreztem magam a saját generációmtól és a szokásaiktól. Soha nem élveztem igazán a bulizást, nem jártam diszkóba, nem hallgattam modern zenét.­ Már gyerekkoromban is a hatvanas, hetvenes évek klasszikusait hallgattam, ami persze nem jelenti, hogy ne szeretnék mai zenéket is. De közben régimódi és romantikus vagyok.

Azért nyugtass meg, hogy a kamaszkori lázadás nálad sem maradt ki.

Nagyon energikus voltam, középiskolában kimondottan rossz gyerek, de hallottam történeteket apám régi ismerőseitől, amelyek arról szólnak, hogy ő is megállíthatatlan volt, nagyon határozott elképzeléssel mindenről. Ám sosem volt arrogáns, sokkal inkább egy szabad lélek. ­Valószínűleg én – mint olyan sokan – csak apámat ismétlem. Pont annyira lázadtam, amennyi még belefért.

Hogyan tör utat a saját egyéniséged előadóművészként?

Mivel egy fedél alatt éltem apámmal, erősen hatott rám az ízlése. Sok operát hallgatott, de neki köszönhetően ismertem meg olyan csodás hangokat is, mint Frank Sinatráé vagy Whitney Houstoné. Sokan mondják, hogy nagyon hasonlít a hangom az apáméra. Amikor a Time To Say Goodbye kettőnkre átírt verzióját énekeljük, sokan még a csapatunkból is összekeverik, mikor melyikünk énekel. De azért mi két külön generáció vagyunk, rám Ed Sheeran is hatott, vagy épp a Muse, sokféle zenét hallgatok. Aki ismeri az első lemezemet, amely szeptemberben jelent meg, az tudja, hogy ez nem crossover, hanem popalbum, amivel próbálom a saját identitásomat felépíteni. Most egy új projekten dolgozom, amiről még nem beszélhetek. És már készül az új lemezem is, ami szintén popalbum lesz. Ez vagyok én, és most minél több embernek szeretném megmutatni magam a színpadon. 

Fontos számodra, hogy a popzenét választottad?

Mindig nehéz dolgom van, amikor pontosan meg akarom határozni a zeném műfaját, de szerintem ezzel minden előadó így van. Lehet, hogy én azt mondom, pop, de végső soron a közönség fogja eldönteni, hova sorolja a zenémet. Ez így igazságos.