A klienseim többsége az életközépi szakaszban fordul terapeutához, ehhez képest szokatlan volt, amikor egy huszonéves pár bejelentkezett. Elöljáróban annyit mondtak, hogy készülnek az elköteleződésre, de nehezen lépik meg ezt a lépcsőfokot.

Operabérlet mindenekfelett

A rendelőmbe betoppanó fiatal férfi lezser eleganciát­ képviselt, a nőről pedig az volt a benyomásom, hogy „olyan kis kócos”, és nem csak a haja. Megjelenése kissé bohémnak tűnt, ruhái mintha sosem láttak volna vasalót, lénye mégis elképesztő harmóniát sugárzott. Szorosan egymás mellé ültek le a kanapén, időnként hozzáértek a másikhoz, az volt az érzésem, hogy erős a kötelékük.

Négy éve alkottak egy párt, és fontolgatták a házasságkötést, de mintha az utolsó lépcsőfokon megriadtak volna az elköteleződéstől. Utaltak arra, hogy más nehezítő tényezők is akadnak… Ahogyan elkezdtek mesélni, egy modern kori mesebeli történet kezdett kibontakozni a szemem előtt.

A fiú egy budapesti, belvárosi, sokgenerációs értelmiségi, jómódú család leszármazottja. A tanulás, a kultúra, a műveltség náluk mindenekfelett álló érték, a több ezer kötetes otthoni könyvtár, az operabérlet, a zenetanulás magától értetődő. A srác később azt is hozzátette, hogy a család nagyon alkalmazkodó, az elmúlt évszázad viharait úgy vészelték át, hogy mindig lojálisak voltak az aktuális rendszerhez.­ ­Tehát jól megfért a családi legendáriumban, hogy a dédpapa Horthy híve volt, a nagypapa azonban már kommunista, és így tovább. Így aztán a családtagok mindig vezető értelmiségi pozíciókat töltöttek be, magas társadalmi presztízsű hivatásokat űztek. Természetes volt, hogy a fiú is egyetemre ment, és későbbi előmenetele is biztosnak tűnt.

Ehhez képest a lány? Hazánk egyik legrejtettebb, határ menti szegletéből származik, gazdálkodó szülőkkel, nagyszülőkkel. Náluk a kemény fizikai munkának van becsülete, és az elvek melletti kiállásnak. A család nagy nehézségek árán próbált egyről a kettőre jutni, és minden jövedelmüket arra fordították, hogy két gyereküket a fővárosban taníttassák, amiért a lány nagyon hálás volt. Ő végül életmódváltónak bizonyult a családban, mert kreatív pályát választott, amelyben nagyon tehetségesnek bizonyult. 

Mesebeli próbatételek

Amíg csak együtt jártak, a két család csendben figyelt, de amint látszott, hogy komolyra fordul a dolog, mondhatni egy emberként kaptak „sikítófrászt”. A fiú családja nem értette, mit eszik a gyerekük ezen a parasztlányon, aki sem a műveltség, sem anyagiak terén nem jeleskedett, a lány családja pedig szolgalelkű úri ficsúrnak tartotta a fiatalembert.

A két család amolyan próbatételek elé állította a szerelmeseket, mint a mesében. Amikor a lány elvitte a párját látogatóba a szüleihez, az apuka így szólt: „Gyere, fiam, akkor most felpakoljuk ezt az adag szénát.” És a fiú ment, fogta a vasvillát, rendesen kivette a részét a munkából, még ha rém koszos is lett a szép bézs pantallója. A fiú apja pedig rendszeresen kisebbfajta műveltségi vetélkedőt rendezett, zenéről, irodalomról kezdeményezett beszélgetést, amikor a páros náluk volt. És az a helyzet, hogy a fiatalok állták a sarat! Beleálltak ezekbe a próbatételekbe, és lassan, de biztosan kivívták a szülők elismerését. A fiú bebizonyította, hogy meg tudja fogni a dolog végét finnyáskodás nélkül, a lányról pedig kiderült, hogy bár nem verseskötetek között nőtt fel, okos, érdeklődő, nyitott, és van érzéke a művészetekhez.

Amikor ezt mesélték nekem, addigra tulajdonképpen már nagyrészt ledolgozták a szülők ellenállását, de arra lettek figyelmesek, hogy mégis egyre többet piszkálják egymást. Ijesztőnek érezték, hogy nem elég, hogy eddig ellenszélben küzdöttek, de most még a köztük egyébként meglévő harmónia is mintha megbomlana. Elkezdtek apróságokon összekapni, olyasmin, hogy ki hol nyomja a fogkrémes tubust, vagy hogy hány zsömlét vesznek a boltban.

Felmerült bennük, hogy a köztük lévő különbségek esetleg tényleg túlságosan markánsak. Jellemző a történet, amit a lány mesélt: észrevette, hogy akárhányszor belép a fiú szüleinek szép, polgári lakásában a nappaliba (amit nem is nappalinak, hanem szalonnak neveztek), iszonyú szorongás lesz úrrá rajta. A terápia során megpróbáltuk megérteni, mi bujkál ennek a szorongásnak a mélyén. Kiderült, hogy ebben a szalonban ott állt egy gyönyörű, márkás versenyzongora, ami mellé időnként valamelyik családtag leült egy kicsit pötyögni. A lány pedig minden alkalommal arra gondolt, ez a zongora önmagában többet ér, mint a szülei háza… 

A fiú pedig egyszer elmesélte, hogy a barátnőjét amolyan vadvirágnak látja, egy karakán, öntörvényű, megzabolázhatatlan lénynek, aki temperamentumos, akinek minden reakciója zsigeri. Felmerült benne, vajon ő elég lesz-e ennek a lánynak, jó férje tud-e majd lenni?