Mintha tegnap lett volna – valójában éppen két évtized telt el az EU-s csatlakozás óta, aki akkor született is már felnőtt. Lázban égett az ország – ki ezért, ki azért. Van, aki pár éven belül nyugati életkörülményeket és béreket vizionált, más amiatt aggódott, hogy ehetünk-e majd mákos gubát, lehet-e háztáji disznóvágást tartani.
Nyugat-Európában sokan attól tartottak, hogy az új tagállamok elherdálják majd a támogatásokat, hogy kelet-európai munkaerő lepi el országaikat. Lengyelországból valóban sokan indultak útnak munka reményében (főleg az Egyesült Királyság felé), hazánkban a nagy kivándorlási hullámra azonban 2010–12-ig „várni kellett”.
2004 május 1-én csatlakoztunk az Európai Unióhoz: a már meglévő tagállamok tartottak az egykori keleti blokk országaitól. A kép 2004 tavaszán készült Budapesten (Fotó: Matt Cardy/Getty Images)
Máktilalom, az uborka görbülete és játék a disznóknak
Bizony, ilyen álhírek terjengtek akkoriban – az utolsó például egy akkoriban hatályba lépett uniós irányelv miatt. Ez azt várta el a tenyésztőktől, hogy valamilyen mozgatható eszközt biztosítsanak az ólokban, hogy a sertéseket mozgásra bírják. Ez persze lehetett szalma vagy komposzt is, tehát szó sem volt arról, hogy játékot kellene adni az állatoknak. A legmagasabb minőségi kategóriába tartozó zöldségekkel és gyümölcsökkel kapcsolatos sztenderdek sem voltak hosszú életűek: az EU rájött, hogy ez a piac nem lehet ilyen rugalmatlan (ezért sem érvényes ma már az a rendelet, amely kimondta, hogy az uborka görbülete maximum 10 milliméter lehet – a szerk.).
Rendhagyó Nők Lapja kvíz az Európai Unióval kapcsolatban.
A Magyarországon régi hagyománnyal bíró disznóvágással kapcsolatban pedig az volt (és ma is az) az elvárás, hogy ne csak leszúrják a sertéseket (ez fájdalommal jár, így állatkínzásnak minősül), hanem kábítsák el előtte, hogy elkerülhessék a böllérek az állatok fölösleges szenvedését. Illetve, hogy a háztáji vágásból származó hús higiéniai okok miatt ne kerülhessen be a kereskedelmi láncba.
Magyarország 20 éve az Európai Unió tagja (Fotó: Getty Images)
Örömóda, örömünnep
Az biztos, hogy az országszerte megrendezett majálisnak 2004. május elsején (illetve április 30-án) extra emelkedettséget adott, hogy mindannyian éreztük, hogy az Európai Uniós csatlakozással valami történelmi pillanatnak vagyunk szemtanúi, mi több, részesei. Kicsik és nagyok – függetlenül attól, hogy értették-e, mi történik – ünnepeltek. Lobogtak a kék alapon 12 sárga csillagot ábrázoló zászlók, és aki nem hivatalos ünnepségen vett részt, az is biztos, hogy valamilyen EU-csatlakozós mulatságot tartott.
Bus István kollégámmal beszélgettünk arról, hogy ki mit érzett a csatlakozás éjszakáján. 20 éves egyetemistaként jómagam még inkább a buli miatt ünnepeltem (szülővárosomban, Győrben voltam gimnáziumi barátaimmal), naivan hittem, hogy minden megváltozik majd, hogy hamarosan euróban kapom a fizetésem újságírói munkámért.
Nemcsak itthon vonultak utcára az emberek: Prágában is hatalmas ünnepséget csaptak az EU-s csatlakozás előestéjén (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
István így emlékszik arra az estére. „Annyira súlyosnak éreztem a történelmi pillanatot, hogy én bizony elmentem a Hősök terére a csatlakozási ünnepségre. Unalmas beszédek zajlottak,
azon gondolkodtam, hogy most arról van szó, hogy a történelemben a jó oldalra álltunk,
tehát inkább erről kéne, hogy szóljon a nóta. Ezután koncertek következtek, majd megszólalt az Örömóda. Pillanatnyi mámoromban azt találtam mondani annak, akivel kint voltam, hogy igazán lehetne ez az Európai Unió himnusza is. Azt a megsemmisítő pillantást, amit ezért kaptam, nehéz feledni, nagyon elszégyelltem magam, hogy nem készültem fel eléggé a témából…”
Európához tartozunk
Sokan úgy érezték, hogy a történelem végre igazságot szolgáltatott, és a kelet-közép-európai országok végre visszakaphatják elrabolt nyugati identitásukat, amelyet a Szovjetunió tagállamaiként fokozatosan elveszítettek. Eleinte nem sok mindenben mutatta meg magát Európa, a félelmek, de a túlzó vágyak is alaptalannak bizonyultak.
A leginkább látványos változás valószínűleg mindenki számára az volt, amikor végül 2007 decemberében csatlakoztunk a schengeni térséghez, amelynek köszönhetően ma már több mint 400 millió ember utazhat szabadon a schengeni tagállamokban anélkül, hogy határellenőrzésen kellene átesnie.
„Én még az a generáció vagyok, aki szorongott akkor, amikor a határon át kellett lépni – emlékszik vissza Bus István. – Amikor a határok átjárhatóak lettek, én akkor éreztem igazán azt, hogy egy egységes Európában vagyunk. Amikor először mentem át Hegyeshalomnál Bécs felé kocsival, megvolt még az a fura érzésem, hogy vajon mikor lép elém a bajszos határőr, és néz majd rám szúrós tekintettel. Ez a kelet-európai szorongás mára megszűnt bennem, és nem is szeretném ezt újraélni soha többet.”
A rengeteg támogatás, amit az ország kapott, persze megmutatkozott: fontosabb és kevésbé fontos, illetve fontosságában teljes mértékben megkérdőjelezhető projektek valósultak meg általa, műemlékek újultak meg, tanintézmények kaptak ráncfelvarrást. A 10 legnagyobb EU-s beruházás között van például a budapesti 4-es metróvonal első szakaszának kiépítése, az M30 autópálya építése Miskolc és Tornyosnémeti között, a MÁV emeletes vonatai vagy a 83. számú főút M1 autópálya és Pápa közötti szakaszának fejlesztése.
A Nők Lapja utánajárt
Kanyarodjunk vissza egy kicsit az ünneplés előttre. 2003 áprilisában volt a népszavazás: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?” – szólt a kérdés. A nagy döntés előtt a Nők Lapja hasábjain is számos cikk született azzal kapcsolatban, hogy mi ez az egész, és vajon miért lenne jó nekünk, mit érdemes megfontolni, mielőtt behúzzuk az X-et. Az olvasók alapos elemzéseket és interjúkat is olvashattak arról, hogy pontosan mi a tét.
A Nők Lapja 2004/19-es számában újságíróink néhány, az Európai Unióban élő nővel beszélgettek arról, hogy milyen az élet az EU-ban (Fotó: Nők Lapja archív)
„Sok mindenről fecsegnek manapság a nők, de hiába hegyeztem a fülemet fodrásznál, boltban, presszóban, sehol sem esett szó az uniós csatlakozásról. Ami nem jelenti az érdeklődés hiányát, inkább csak arra utal, hogy a témában zsebbevágóan érintetteken (vállalkozókon, gazdálkodókon, diplomásokon) kívül még mindig kevesen érzékelnek összefüggést a belépés tétje és a saját, hétköznapi életükben várható változások között” – kezdődött a Nagy Emőke és Vadas Zsuzsa által készített igen alapos cikk a 2003. március 12-én megjelent Nők Lapjában.
Szóba kerültek az esélyegyenlőségi- és környezetvédelmi kérdések, a nők helyzete, ahogyan az is, hogy mi lesz a GYED-del, a magyar gazdákkal, a jogbiztonsággal, munkavállalási lehetőségekkel.
2004-ben, a csatlakozás után is gyakran előkerült a téma lapunk hasábjain.
Dobray Sarolta, Koronczay Lilla és Szigeti Hajni több újságíróval együtt európai körképet is készített: Hollandiától kezdve Svédországon és Ausztrián át az azóta az EU-ból kilépő Egyesült Királyságig beszélgettek nőkkel arról, hogy milyen az élet az EU-ban, mi a helyzet a nemek közötti esélyegyenlőséggel, gyerekneveléssel.
Szembetűnő ebben és a többi régebbi cikkben is, hogy az úgynevezett bérszakadék (amikor ugyanazon munkáért egy nő kevesebb bért kap, mint egy férfi) valós probléma volt – akkor is, nyugaton is, és ezt bizony máig sem sikerült megszüntetni.
Balkáni bér, magas árak
Az EU-csatlakozás idején végzett közvélemény-kutatások szerint a nők (is) tele voltak kérdésekkel és aggályokkal azzal kapcsolatban, vajon mit hoz majd a csatlakozás.
„Ha marad a balkáni bér, és netán egekbe szöknek az árak, akkor miből élünk meg? Lesz-e csemetéinknek lakása, mert már ma egy lyukért is csillagászati összeget kérnek?
És lesz-e munkánk? Hiszen az elmúlt évtizedek nagy vesztesei mi voltunk. Amilyen lendülettel állították munkába a nőket az ötvenes években, ugyanolyan gyorsan szabadultak meg tőlük a leépítéskor. Mert a multik a kis költségvonzatú, jól kihasználható huszonéveseket alkalmazzák. De a kétkeresős családmodell azért maradt, csak két fizetésből lehetne tisztességesen megélni. Jogos igény, hogy világosan akarunk látni, mielőtt döntenénk” – sorolták a kétségeket a már említett, 2003-as cikk írói.
A Nők Lapja 2003/11 lapszámában alaposan körbejárták a kérdést (a cikk még oldalakon keresztül folytatódott a különböző témakörökkel) (Fotó: Nők Lapja archívum)
Azóta is számtalan kérdést lehet feltenni. Ahogy számtalan elvárás és vágy is van mindenkiben. Kérdések, amelyekre nincs egyértelmű válasz: rendkívül bonyolult gazdasági folyamatok és magyarázatok szövevényes labirintusában kellene összeszedni a morzsákat hozzá. 2004 és 2022 között összesen több mint 83 milliárd eurót kapott Magyarország az Európai Uniótól, miközben hazánk 20 milliárd eurót fizetett be az uniós költségvetésbe.
Országunk nettó haszonélvező,
szemben például Németországgal, Dániával, Írországgal, Ausztriával vagy Finnországgal, akik viszont nettó befizetők – vagyis nagyobb összeget tesznek az uniós költségvetésbe, mint amekkorát visszakapnak.
Sok minden változott 2004 óta, és sok minden nem. Hogy azóta mennyi mindent történt, arról rengeteg elemzés született. Nemrég jelent meg például a Húsz év az Európai Unióban című tanulmánykötet dr. Bíró-Nagy András és dr. Medve-Bálint Gergő szerkesztésében. Ha pedig valami egyértelműen kirajzolódik, akkor az az, hogy az EU-tagság magas hazai támogatottságának legfontosabb oka továbbra is a tagság biztosította gazdasági fejlődés.
Jöhet egy Európa fővárosai kvíz?
Kiemelt kép: Getty Images
